*
Ahhoz, hogy válaszokat találjunk, meg kell érteni azokat a radikális és erőszakos változásokat, amelyek felforgatták a magyar társadalom évszázados rendjét, amelyek leértek az egyének szintjére, a létükben is fenyegetve őket és válaszokat követelve tőlük anélkül, hogy kapaszkodókat vagy segítséget biztosítottak volna.
1949-ben a városokban élt a lakosság 36,8%-a, míg a többi 63,2% – a többség – falvakban. 1980-ra ez 63,6% városira és 36,4% falusira változott. Látható, hogy 31 év alatt hatalmas átstrukturálódás ment végbe. A változás gyors volt és radikális, mert a városba költözve az embereknek nem csak a lakóhelye változott meg, hanem az egész életformája. Mindez – különösen az ötvenes években – egyáltalán nem békés úton ment végbe, hanem a tulajdon elrablásával és végletes erőszak alkalmazásával; ekkoriban a falusiak többek között a beszolgáltatások és a kulák-listák elől menekültek a városokba. A kényszer – immár elsősorban gazdasági eszközökkel – folytatódott a későbbiekben is. A falvakban, a mezőgazdaságban jóval kevesebbet és rosszabb munkabeosztással lehetett keresni. Amíg az ötvenes években az intragenerációs migráció volt jellemző, addig a hatvanas, hetvenes évektől az intergenerációs vándorlás terjedt el: a falvakban maradók gyerekei mentek a városba a könnyebb és érdekesebb élet reményében.
Ezzel együtt természetesen megszűnt vagy legalábbis nagyon meggyengült a falvak többé-kevésbé összetartó közössége, amelyet eddig egybefűzött a templom, az iskola és a közösen vallott értékek világa. A legfontosabb ilyen közösen vallott érték a munkateljesítmény, a szorgalom és a becsületesség volt. A közösségen belüli hely, a tekintély elsősorban a szorgalomból származott, a vagyon ugyanis – a bevett elképzelés szerint – a szorgalom, a sok munka és a takarékosság eredménye volt. Ezek az erények gyorsan elveszítették vonzerejüket. A hetvenes évekre az elvándorlások miatt többnyire a legjobbak kezdtek el hiányozni, és a mezőgazdaság egyik legnagyobb problémája a megfelelő munkaerő hiánya lett, mert a faluban maradottakból hiányzott mind a szorgalom, mind pedig a becsületesség. Az első téeszek vezetősége többnyire kétes, nagypofájú alakokból verbuválódott, akik gátlástalanul raboltak és érvényesítették frissen szerzett hatalmukat a többiek fölött. A későbbiekben a helyzet annyiban változott, hogy már „csak” loptak. A lopás, az „ügyeskedés” életformává vált, a közösből lopni nem bűn, hanem „ügyesség” lett, amit elismerően emlegettek faluszerte.
Akik a városokba menekültek, ugyanilyen körülmények között találták magukat. A társadalom legaljáról toborzott alakok hatalma alá kerültek. A lopás itt is mindennapos dologgá vált. Mélyen meggyökeresedett az a felismerés, hogy a hatalom, a siker nem a szorgalom és a hozzáértés eredménye, hanem a gátlástalanságé és pártvezetés korrumpálásáé. A munka itt is elveszítette értékét: bérmunkás-mentalitás uralkodott, amely szerint az érdekem, hogy minél több pénzért minél kevesebbet dolgozzak. Közmondássá vált, hogy „ők” fizetgetnek, „mi” pedig dolgozgatunk; kis pénz, kis foci, ugyebár. A városokban pedig gyors ütemben épültek a hatalmas kaszárnyára emlékeztető egyforma házak az új ipari hadsereg katonái számára. A korábbi falusiak számára felfoghatatlan tömegben éltek, laktak és dolgoztak itt együtt. Életük frusztráló idegenségben, arctalanságban telt, nem ismerték a szomszédaikat és többnyire nem is voltak kíváncsiak rájuk.
Megható és szánalmas módon próbálták ezek a szerencsétlenek menteni azt, ami számukra menthető. Miután voltak, akik voltak és jöttek, ahonnan jöttek, természetesen csak a formák megmentése maradt számukra: ragaszkodás a „régi” élet romjaihoz, kiüresedett szokásaihoz, tárgyaihoz. A városokba költöző tanyasiak a társasházak udvarában nyári konyhát eszkábáltak a hazahozott anyagból. Amíg tartott a jó idő, ott élték mindennapi életüket, nem mentek be a „tisztaszobába”, mintha még mindig a tanyán lennének. A városok határaiban, néhány négyzetméteres telkeken kertek, szőlők jelentek meg, rajtuk szerszámos kamrának használt kisbuszok rothadó bódéival, később a kalákában épített „hétvégi házak” kora jött el, ahol a föld, a földművelés utáni reminiszcenciáikat élhették ki az újsütetű városlakók. Azok, akiket és akik ivadékait az ütődött liberálisok citoyennek látnak és „demokráciát” akarnak velük építeni, pontosan úgy, mint amikor összetéveszti valaki a szamarat a csataménnel és azzal indul a csatába.