Sokan úgy érzik, már megszólalni sem érdemes

„hvg.hu: Hogyan zuhanhatott ekkorát a magyar lakosság kulturális ingerküszöbe?

K. A.: Nem gondolom, hogy a magyar lakosság kulturális igénye csökkent volna. Rendszeresen hívnak író-olvasó találkozókra, és azt tapasztalom, hogy még kis falvak művelődési házai és könyvtárai is zsúfolásig megtelnek olyan emberekkel, akik igényelnék a magasabb színvonalat, csak – különösen vidéken – a tévén kívül alig van más szórakozási lehetőségük. Ennek egyrészt anyagi okai vannak, hiszen egy gazdaságilag nehéz helyzetbe került család számára elmenni moziba vagy színházba, könyvet vásárolni ma már teher. De egyébként is kevés a jó vidéki színház, a mozikínálat beszűkült, támogatás híján még a fővárosban is sorra mennek csődbe a művészmozik, egyre nehezebb helyzetbe kerülnek az alternatív színházi csoportok és a kiadók. Az értelmiség, a pedagógusréteg és a nyugdíjasok számára már alig elérhető a kultúra. Ilyen körülmények között még nagyobb felelősség hárulna a közszolgálati csatornákra, hogy ezek az emberek is hozzájuthassanak ahhoz a minőségi kultúrához, amit jelenleg már nem tudnak megfizetni.

hvg.hu: Ön azonban azt is szóvá tette már, hogy a közmédia mára a mindenkori kormányzat szócsövévé vált.

K. A.: Én az intézményt már régóta nem közmédiának, hanem kormánymédiának nevezem, mert így pontosabb. Ez nem személyes sértettség a részemről, hanem amolyan polgári elégedetlenség, hiszen én a televíziózást még 2009-ben, a szocialista kormányzat idején abbahagytam, nincsenek televíziós ambícióim, és a munkám – sem az írás, sem az oktatás – nem kötődik az állami szférához. De úgy látom, hogy a gazdaság, az információk, a média, a kultúra ilyen politikai-financiális koncentrációja még a Kádár-korszak utolsó évtizedére sem volt jellemző.

A tragikus következmények már most jól láthatók. És nem csak a társadalom széles rétegeinek szellemi leszakadására gondolok, hanem arra az egyre mélyülő szakadékra is, ami a művészet és a társadalomtudomány szakmai közösségeit egymással acsarkodó szekértáborokra osztja. Úgy tűnhet, mintha ez csupán a javak központi elosztásából kimaradó, úgynevezett ellenzéki értelmiséget érintené, valójában azonban szétzilálja és hitelteleníti a jelenlegi hatalom értékrendjével rokonszenvező, tisztességes társadalomtudósokat, közgazdászokat, művészeket is, mert szakmai és minőségi kritériumok helyett ideológiai szempontok vagy egzisztenciális érdekek alapján kerülnek egy körbe olyan emberekkel, akikkel normális körülmények között nem vállalnának közösséget. Ezt hosszú távon aligha ellensúlyozhatja a pénz és a díjak. Ha a szakmai és minőségi szempontok helyett az ideológia, a baráti és anyagi érdekviszonyok kötik össze az embereket mindkét oldalon, annak az egész társadalom látja kárát.

Egy személyiség akkor stabil, ha képes feldolgozni az ellenvéleményeket is, ha alkalmas az önreflexióra, máskülönben elbutul és érvek helyett az indulatok, rosszabb esetben a gyűlölet vezérli. Egy élő vagy mesterséges szervezet akkor erős, ha képes az önkorrekcióra. Egy társadalom önreflexióját, önkorrekcióját többek között a piac, a tudományos élet, a művészet és a média működteti. Ha ezt mesterségesen lefojtják, életképtelenné válik a társadalom. Mellesleg a hatalomnak is az lenne az érdeke, hogy működjön az önkorrekció, hiszen hosszú távon ez erősíti meg. Átmenetileg persze érezheti magát egy rezsim stabilnak és erősnek, amikor semmilyen kritika nem éri, mert nem érheti, a helyzet haszonélvezői is pokoli jól érezhetik magukat benne, de a végeredményt ismerjük a történelemből: a mindent maga alá temető összeomlást.”