Önbíráskodás és hatalom

„Igen, igen, Tomcat híres-neves lövöldözős balhéjáról akarok beszélni és nem, nem fogom sem őt sem a történet többi szereplőjét elmondani ennek-annak. Helyette egy filozófiai kérdést szeretnék feltenni: ha Magyarországon mindenki úgy gondolná, hogy a rendőrséget megkerülve önbíráskodni oké (mert mondjuk a rendőrség nem tudja ellátni a feladatát stb.), akkor tényleg oké is volna? Más szavakkal: felhatalmazhat-e bárkit az emberek támogatása arra, hogy olyasmit csináljon, amit elvileg csak a rendőrségnek volna szabad? (...)

Mikor feltesszük magunknak a kérdést, hogy vajon jogosan lőtte-e arcon Tomcat gázpisztollyal azt a fickót, félre kell tennünk - így Rawls - aktuális ellenérzéseinket mind Tomcattel, mind a fickóval szemben. Azt kell megkérdeznünk magunktól, hogy ésszerűen végiggondolva képesek vagyunk-e racionális érveket felhozni egy olyan társadalmi berendezkedés mellett, amelyben húsz ember, ha úgy véli, hogy a rendőrség nem végzi jól a munkáját, összejöhet, hogy azt verjen meg, akit akar.

Ha ilyen, az élethelyzetünktől, tapasztalatainktól, érzelmi állapotunktól független, racionális érvvel nem tudunk előállni, akkor semennyi facebook like vagy társadalmi szolidaritás sem tudja legitimálni senki arcon lövését. Még ha a rendőrség rosszul is végzi a munkáját, egy megfelelő racionális indok hiányában, amely legitimálná az önbíráskodó szervezetek akcióit, a puszta zsigeri felháborodásunk és az "én is lőttem volna" érzéséből fakadó egyetértésünk önmagában kevés ahhoz, hogy elfogadhatónak tartsuk az önbíráskodást.

De vajon igaza van ebben Rawlsnak? Nos, a vita a mai napig folyik. Az azonban bizonyosnak tűnik a számomra, hogy bármennyire is együtt érzünk azokkal, akiket az országban igazságtalanság ért, bármennyire is fel vagyunk háborodva, minden körülmények között helyénvalóbb a társadalmat racionális elvek mentén megszervezni, mint zsigeri érzéseink alapján.”