A magyar bor ismeretlen, követhetetlen, rossz

„Ma a bor világpiacán négy dolog kell a sikerhez: ár-érték-arány (az olcsó boroknak ugyanúgy megvan a piacuk, mint a drágáknak); identitás (legyen miről felismerni az adott bort); egy jó sztori (ezt hívhatjuk kommunikációnak, PR-nak, bár a bor esetében ez mindig több ennél); és egy bejáratott, erős márkanév. Ennyi. Ja, és még annyi, hogy Magyarország borai e négy kritérium közül egyet sem teljesítenek.

Nézzük rögtön a negyedik elemet, az erős márkanevet! Magyarországon (de egész Kelet-Közép-Európában) nincs egyetlen egy top bortermelő cég sem, amely valamilyen erős márkanévvel lenne jelen a nemzetközi piacon. Ez pedig azt jelenti, hogy még ha meg is lenne az első három feltétel (ár-érték-arány, identitás, PR), akkor is csak az egyéb kategóriában tudnának a magyar borok a világpiacon versenyezni. A két nagy magyar bortermelő háznak, a Törleynek és a Tokaj Kereskedőháznak nem sikerült a hazai piacon túlnyúlni, és nem hogy a világban, de a szomszédos országokban sem mond már semmit e két márkanév. A többi kisebb borászatok pedig, akár jók, akár nem, pusztán a méretük miatt nem tudnak megjelenni a világpiacon. Takler, Gere, St. Andrea nem hasonlíthatóak egy Gaja-hoz, egy Torres-hez.

Magyarország borainak tehát semmi esélyük a jelenlegi adottságok mellett a világpiacon. Magyarország azonban még azt is elmulasztotta, hogy a regionális piacra betörjön. Chablis, Chianti vagy Rioja – ezek mind ismert nevek a világ borfogyasztói előtt.

Főleg a történelmi hagyományok okán tudtak sikeresek lenni, de persze kellett hozzá jó marketing is, amely e történelmi hagyományokat ügyesen eladja, elmeséli. Magyarországnak meglett volna az esélye, hogy például az egri bikavérrel felzárkózzék e csoporthoz – de ehelyett az egri bikavérből egy kelet-európai piacra szánt, olcsó, rossz bor lett. Ezt hívják marketing hara-kirinek talán. A többi bortermelő tájegységnek, legyen az akár Villány vagy Szekszárd, pedig eleve nincs esélye felzárkózni, mert Magyarországon kívül ember nem tud róluk.”