Nagyvárosba születtünk. Anya könyvelt, hozott-vitt az óvodába, iskolába. Apa villanyt szerelt hét közben, gyakran vidéken egész héten. Pénteken, hétvégén jöttek táviratok, akkor ugrott, és szombat-vasárnap megkereste a havi villanyszerelői bérét. Aztán már gmk-zott. Ekkor hetente megkereste anyám havi bérét. Jól éltünk mi, gyerekek, de apát ritkán láttuk és akkor se kipihentnek. Közben jártunk hittanra, voltunk elsőáldozók, lépegettünk felfelé a lépcsőn. Meg voltunk kisdobosok és úttörők. Akkor már nem vették komolyan az ideológiai képzést. Aztán láttuk Orbán Viktort a tévében, az NDK-s menekültek autóit a templom körül. Aztán összeomlott anya cége, és apa sem bírta nagyon a heti sok nap munkát.
Lehet, hogy elvileg inkább baloldalinak kellene lennem.
Egyszer megkérdezte a hentes, aki már ismert látásból, hogy teknősünk van-e, annak visszük-e rendszeresen azt a tíz deka darált húst.
Érettségi előtt indult be a fővárosi szociális ösztöndíjprogram. Tanáraim szóltak, pályáztam, megkaptam. Tudtam végre pénzt keresni, hazaadni, ruhát venni, félretenni. Egyetemen akkor épp volt értéke az ösztöndíjnak. Napi élelem, tanszer kijött belőle. Nyaranta dolgoztam, hol ezt, hol azt. Jött a köztársasági ösztöndíj, akkor már nem dolgoztam annyira. Elvégeztem egy második szakot az öt év alatt.
Aztán jött az újabb ösztöndíj. Sok év, fél lábbal itthon, fél lábbal külföldön. Külföldön úgy voltam csóró külföldi diák, hogy itthon kifizettem az autóhitelt, támogattam a családot, és maradt pénz az odakint nevetségesnek tűnő ösztöndíjból.