Halottak hátán

„Öt és fél év – ennyit kapott első fokon az egykori belügyminiszter, »Béla bácsi«, aki az ügyészség szerint »ideológiai tűzparancsot adott«. »Béla bácsi«, akit ügyvédje hosszú, dagályos beszédben mentegetett. A híres/hírhedt jogász (jelző választható) politikai perről, leszámolásról beszélt. Jaj, szegény Béla bácsi, ezen tán még ő is mosolygott magában. Más lett volna az ítélet, ha a politikai perek kiváló ismerőjét egy politikai perben ítélték volna el. Akkoriban inkább kötél járta. (...)

Mától lövünk, mondta Marosán, s lőttek, akasztottak, megfigyeltek, elvittek, tönkretettek és kizsigereltek. Majd rendszert és gúnyát váltottak, s jó nyugdíjat, nagy földeket, gyárakat, »káeftéket« és »bétéket« kaptak. Velünk maradtak, talán örökre, bennünk. Ezt a szocialista szellemiséget már nem lehet eltörölni, belénk nevelték, itt van, a bőrünk alatt, testünk szövetében, gondolatainkban, múltunkban és széttört álmainkban. Benne élünk, ragadunk, bóklászunk. Mi pedig fogtuk őt, Béla bácsit, s bár nem életfogytiglanira, de elítéltük. S most szánni, sajnálni, köpni, mutogatni lehet, míg ő meg csak annyit mond: huzat van, majd hallgat tovább. Nem kér bocsánatot. Senki sem kért. Tőlük. Tőlünk. Csak a történelem tehet teljes igazságot. 1956-ra, hőseire, hőseinkre mindig emlékezni fogunk, de Biszkut hamarosan elfelejtjük. Már csak a pere miatt fontos, ő a lex-Biszku, semmi több. Elítélik vagy sem – eléri a sorsa. Halottak hátán emelkedett fel, s velük ellentétben a semmibe tart.”