„Szintén az első világháborúról szóló könyvében írja, hogy az erdélyi népszavazás nem felelne meg napjaink demokratikus elveinek. Tudná árnyalni ezt a kijelentést?
Ezt nem mondtam ilyen durván, mint ön. Az első világháború végén meghirdették a nemzetek önrendelkezési jogát, a nemzetállamok létrehozását a volt birodalmak, Ausztria-Magyarország és bizonyos mértékig Oroszország romjain. Népszavazásokat csak nagyon kevés helyen tartottak, ahol a lakossági keveredés nagyon nagy volt és egyetlen népességnek sem volt vitathatatlan többsége.
Kevés népszavazás volt. Általában a kérdéses területeket a többségi népességnek adták oda. Erdélyben egyértelmű, hogy a románok voltak többségben, de a többiek sem voltak kevesen. Tehát a románok 50 és valamennyi százalékot jelentettek, a többiek 40 és valamennyi százalékot. De a többség mindenképpen román volt.
Amit a népszavazás elmaradásáról mondtam, az más területekre is érvényes, nemcsak Erdélyre. A gyulafehérvári nagygyűlés a román képviselők összejövetele volt. Tehát az 50 és valamennyi százaléknyi erdélyi román mondott véleményt, a magyarokkal, a németekkel és a többiekkel nem konzultáltak. Mint mondtam, még ha lett is volna népszavazás, az eredmény biztosan nem lett volna olyan egyhangú, mint Gyulafehérváron volt, de úgy is a románok javára szólt volna és Erdély ilyen körülmények között egyesülhetett volna Romániával. Ezt a magyarázatot adtam, hogy őszintén beszéljünk. Nincs értelme azt mondanunk, hogy az népszavazás volt, amikor nem volt népszavazás. Másrészről nyilvánvaló volt, hogy a nemzetállamok létrejötte közepette nincs más megoldás, mint Erdély egyesülése Romániával.
A románok ezt fejezték ki Gyulafehérváron, a Gyulafehérvári Nagy Nemzetgyűlésen, ez nem vitás. De én azt mondtam, hogy 1914-ig az erdélyi nemzeti mozgalomnak nem a Romániával egyesülés volt a célja, mert nem is lehetett célja a Romániával egyesülés. Az erdélyi románok nemzeti mozgalma a XVIII. században kezdődik, az erdélyiek adják meg a jelet a románok nemzeti mozgalmára.
Márpedig azt hiszem, senki sem fogja azt állítani, hogy a XVIII. században a Romániával való egyesülést akarták, már csak azért sem, mert Románia nem létezett. Létezett a két fejedelemség, némiképp szerencsétlen helyzetben, oszmán uralom alatt. A Romániával való egyesülés kérdése Románia létrehozása, 1859, de főleg 1877, a függetlenség megszerzése, a királyság 1883 kikiáltása után került szóba.
De a nemzeti mozgalom céljai az első világháborúig az ausztria-magyarországi románok jogegyenlőségének elérése, vagy Erdély autonómiája, vagy a teljes jogegyenlőség voltak, autonómiával vagy anélkül. Konkrétan, az Erdéllyel való egyesülés kérdése 1914-ben merült fel, amikor valóban készültek ilyen tervek. Addig ez egy álom lehetett, hogy is mondjam, egy közelebbi, vagy távolabbi álom. Konkrétan, az erdélyi románok nemzeti mozgalmának az első világháborúig ez a cél nem szerepelhetett a programjában, a mozgalom taktikájában és stratégiájában sem.
A könyvében szereplő történelmi értelmezés bizonyos vitákat váltott ki és egyesek azt mondják, nem kellene feltennünk azt a kérdést, hogy kié Erdély.
De ki kérdezi azt, hogy kié Erdély? Senkiben sincs semmilyen kétség. Természetesen, Erdély Romániáé. Azt hiszem, a történelemről kevésbé görcsösen, nyugodtabban kellene beszélnünk, túlzások és mindenféle történelmi mítoszok felhasználása nélkül egy olyan jog alátámasztására, melyekkel nyilvánvalóan amúgy is rendelkezünk. Hogy is mondjam, Erdélyben ma csaknem 80 százalék román és 20 százalék magyar él. Ki képzelheti azt, hogy Erdély nem döntő módon román, hogy az nem Romániáé és hogy nem fog továbbra is Romániához tartozni? Ez a kérdés nem vetődik fel.”
