„Persze mindig lesznek, akik utálják azt, akinek többje van, de az egyház tanításával összhangban nem a fényűzés, hanem a megsegítés áll, így a kérdés jogos. Elöljáróban le kell szögezni, hogy a világi papok nem vállalnak szegénységet, ez csak néhány szerzetesrendnél regula, mégis a pénzszóró luxus nem illő a hivatáshoz. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a dicsőséges Istenhez nem illik a hódolat: a katolicizmus nem osztja a protestánsok puritánságát. A hívők által összeadott vagyonból épített hatalmas templomok égre vetik az emberek szemét és illő hódolatra késztetik azokat, akik belépnek a templomhajóba.
Hogy a hívők mire adják a pénzt, abban talán nincs is vita: amire akarják. De az egyház felelőssége, hogy valóban sajátságos céljaira költse a pénzt. Az öröklött templomépületek, az iskolák vagy éppen irgalmasrendi kórházi célú ingatlanok fönntartása költséges, ahogyan a Vatikánban őrzött felbecsülhetetlen értékű kulturális kincsek őrzése és restaurálása is nagyon drága mulatság. Azonban minden elköltött péterfillér mellett lesz egy rosszalló megjegyzés, hogy azt az éhezőknek is lehetett volna adni. Ember legyen a talpán, aki meghatározza, hogy többet ér-e egy karéj kenyér egy, az üdvösség felé tett lépésnél. Az egyház sajátságos céljait között ugyanis az emberek üdvözítése áll. (...)
A befolyt összegek viszont egyházi javaknak minősülnek, így felhasználásukra a kánonjog vonatkozik. A pap nem vehet belőle magának javakat. Sokan azt állítják igen hiányos történelmi ismeretük alapján, hogy a cölibátust is azért vezették be, hogy ne aprózódjék el az egyházi vagyon (még a saját, egyébként antiklerikális történelemtanárom is ezt tanította), ez azonban értelmetlen lenne: ezek a javak sosem kerülnek a pap tulajdonába.
Az egyház tehát olyan módon szerez javakat, mint bárki más: a természetjog és tételes jog alapján. A hívők kötelesek valamennyire, lehetőségükhöz és indíttatásukhoz mérten részt vállalni a költségekből, erre pedig a megyéspüspök köteles őket alkalmas módon figyelmeztetni.”