2014 a fordulat éve? I. rész

„Mindezidáig a második világháború utáni európai status quot az egykori antifasiszta koalíció angolszász tagjai egy alkalommal alakították át. Méghozzá látszatra az egykori tengelyhatalmak érdekei szerint: a német újraegyesítés és a balkáni háborúk során, a rendszerváltások pillanatában, 1990-ben. (…)

Ukrajna a 2000-es évektől célpontja annak a nyugati kísérletnek, amely a rendszerváltás új status quojának kiterjesztését, vagyis az egykori szovjet érdekszférák megszerzését célozza. Ekkor a színes forradalmak nagyon hasonló forgatókönyvei alapján buktatják meg Milosevicet Szerbiában, Grúziában hatalomra juttatják Szakaasvilit, Ukrajnában pedig Juscsenkot. Ukrajnában azonban, a kulturális megosztottság, az orosz függés és a korábban Amerika-barát politikusok sikeres orosz korrumpálása (Timosenko) átmenetileg megállítja ezt a folyamatot...

Egészen 2014-ig, Janukovics elüldözéséig. Orosz szempontból ez egy etnikailag, gazdaságilag és történelmileg is befolyási övezetnek számító terület elveszítésének rémképe. Ezt Oroszország az ott élő orosz népesség mellett fekete-tengeri érdekeltsége és második világháborús tapasztalatai (e miatt a térség miatt vívják Sztálingrádot és Kurszkot), a Don menti ipar és ásványvagyon, a kaukázusi olaj stb. miatt sem hagyja. Ennek is köszönhető az a pattanásig feszült helyzet a Krímben, aminek nem nagyon látszik megnyugtató megoldása. (…)

Ha közelebbről megnézzük, az ukrán esetben is a német megszállás idejéből ismerős minták ismétlődnek (a nemzetiszocializmusnak a Szovjetunió nemzetiségeivel szembeni ellentmondásos politikájának történetébe most ne menjünk bele). A Janukovics elüldözésével szót kapó ukrán új-nacionalizmus – egyéb nem lévén - a banderista hagyományra építi nacionalizmusát, „szovjet” és oroszellenességét.”