És éppen ez volt az a használható eszme, amelyre ráharapott a Kádár-rendszerből kikászálódni igyekvő politikai elit, vagy annak legalábbis az a része, amelyik a politikai eszmékre fogékony volt.
Fontos ezt hangsúlyoznunk, mert a politikai elit is sokféle. Az erős eszmeiségtől a totális pragmatizmusig terjed a skála. A demokratikus ellenzék, majd pedig a belőle felépülő SZDSZ éppen azzal emelkedett ki a rendszerváltó erők közül, hogy az eszmék felől akarta meghatározni önmagát, s ebbéli szándékában jutott Bibó Istvánhoz. Az ő „határolt forradalom elmélete” lett a rendszerváltás forgatókönyve; s azért, mert a demokratikus ellenzékben volt elég erő, szervezettség és politikai bátorság ahhoz, hogy Bibót a zászlajára írva induljon rendszert váltani.
Ámde azzal kezdtem, hogy Bibó mára szépen s talán visszavonhatatlanul kikopott a közéletből és a közgondolkodásból. Adja magát, hogy ez a folyamat nagyjából szinkron az SZDSZ megszűnésével. De azért nem csak erről van szó. Hanem arról, hogy ez az egész EU-s történet, Magyarország csatlakozása és az az óta eltelt tíz év, úgy tetszik, Bibót fölöslegessé tette. Mintha az „utolsó emberig” mindenki elesett volna, akinek lehetne mondanivalója róla. Holott dehogy is. Bibónál aktuálisabb szerző kevés van. Amit évtizedekkel korábban írt, pompásan passzolnak ahhoz a helyzethez, amelyben ma élünk. Hadd említsek hát csupán két bibói gondolatot, amelyek az elevenünkbe hatolnak. S már csak azért is kellene beszélnünk ezekről, mert a bal-liberális oldal épp a nemrégiben lezajlott választás után ismerte el: nagy részben azért vesztettek, mert nem értették, nem ismerik a magyar társadalmat. Hát tessék, kérem, forduljanak bátran Bibó Istvánhoz.
Megosztottság? – Naná, hogy van, de lehetne máshogyan is
Az Eltorzult magyar alkat című nagy dolgozatában Bibónak van egy roppant érdekes fejtegetése arról, hogy hányadán is állunk mi a megosztottsággal. Ezt írja: „Nem az a lényeg, hogy más népek csodálatos egységben és egyetértésben élnek, szemben a »széthúzó« magyarral. Hanem az, hogy a magyar nemzeti közösségben újból meg újból olyan módon vetődnek fel a döntő, az egész közösséget foglalkoztató és megosztó kérdések, hogy annak következtében a közösség terméketlen, sehová sem vezető harcokba bonyolódott, és a valóságos feladatokkal, valóságos problémákkal szemben vakká lett”. Bibó a rá jellemző érzékletességgel beszél a politikai vakságról; de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy felkínál számunkra egy „alternatív” gondolatot – ahogyan a rendszerváltáshoz is. Azt kínálja nekünk, hogy ugyan jussunk már el oda, hogy ne sorscsapának tekintsük megosztottságunkat, hanem valami másnak. Mondjuk valami újfajta kiindulópontnak. Megfogadtuk? No, ne már.