A történelem manipulációjának tapasztalata magától értetődő

„Azok az emberek, akik szabad országokban nőttek föl, és nem tapasztalták meg a cenzúrát, a sajtó szabadságának korlátozását, azok számára szinte elképzelhetetlen, hogy milyen az, amikor a politikusok meghamisítják a történelmet. Ők nem tudják, milyen, amikor olvasnod kell a sorok között, és óvatosan, kritikusan kell bánnod a forrásokkal, a referenciákkal. Nyilván az elnyomásban élt generációk és országok számára a sajtó vagy a történelem manipulációjának tapasztalata magától értetődő, amiben a mai napig bőven akad mit feldolgozni, helyretenni. Részben ezért is írtam ezt a könyvet, mert kíváncsi voltam arra, hogy képes vagyok-e ezt a két nézőpontot egyszerre megjeleníti, párhuzamosan működtetni egy történetben. Hiszek benne, hogy az íróknak felelősséget kell vállalniuk a jövő generációiért, a jövő olvasóiért, hogy a történelmi eseményeket, a valódi eseményeket a maguk komplexitásában szemlélhessék.

Ez a felelősségtudat kiterjedt arra  a szándékra is, hogy jobban megismertesse a szélesebb olvasóközönséggel Észtország és Finnország történelmét?

Amikor 2001-ben az első regényemet, a Sztálin teheneit írtam, ami 2003-ban jelent meg Finnországban, nyilván még nem sejthettem, hogy ilyen sok nyelve le fogják fordítani a műveimet. Azt a regényt első sorban a finn közönségnek szántam, és az volt a célom, hogy a finnek jobban megismerjék Észtország történetét. Furcsának tartottam ugyanis, hogy annak ellenére, hogy a finnek mindig is sokat utaztak a szomszédos Észtországba, sok észtet ismernek, általánosságban szinte semmit sem tudnak a múltjukról. Arról nem is beszélve, hogy mind az észtek, mind a finnek mennyire nem ismerik a Szovjetuniót és a mai Oroszországot. Különösen az én generációm, és az utánam jövők számára lenne fontos, hogy megismerjük a közelmúlt, a második világháború utáni időszak történetét, hogy tisztában legyünk a gyökereinkkel, azzal, hogy honnan jöttünk, mi mindent örököltünk. Ezért is írok erről az időszakról és régióról szóló történelmi könyveket. Egyszer majd lesz más témám is, de egyelőre úgy érzem, még nem lehet.

Gondolom, ma már más a helyzet, hiszen a Mikor eltűntek a galambok kapcsán már sejthette, hogy a finn és az észt közönségen kívül számos más országban is elolvassák majd a könyvét.

Már csak azért is örülök neki, hogy ez így alakult, mert szerintem az Európai Unió egyik legnagyobb problémája, hogy a Nyugat nem ismeri, és ezért nem érti a Keletet, és fordítva. Úgy látom, hogy a nyugat-európai államok tévesen azt várják el az egykori szovjet elnyomásban élt közép-európai, a kelet-európai és a balti államoktól, hogy máról holnapra hozzájuk hasonló liberális demokratikus államokká váljanak. Mindeközben a Nyugat nem számol azzal, hogy ezek az államok milyen súlyos történelmi örökséget cipelnek magukkal, és valójában úgy tekintenek rájuk, mint a Balkánra. A Nyugat szemében a Balti államok valamilyen balkán-balti mixet jelentenek: valójában azt sem tudják, hogy milyen népek élnek Oroszország szomszédságában. Arról nem is beszélve, hogy az EU valamiért azt sem képes elfogadni, hogy Oroszország nem akar Európa, európai demokrácia lenni, ugyanúgy, ahogy Kína sem. Mindez irreális elvárás azokkal az országokkal szemben, ahol az évszázados, évezredes társadalmi berendezkedés semmiféle hátteret és alapot sem biztosít a demokrácia kialakulásához. Az EU csak beszél erről, de cselekedni már nem cselekszik.”