„A rendszerváltás egy lehetőség volt a felemás modernizáció kényszerpályájáról való letérésre. Azonban a magyar társadalom a nagy átalakulásokkal óhatatlanul együtt járó stresszre, a hasonló helyzetben lévő közép-európai sorstársainál is érzékenyebben reagált: mindössze néhány évvel a rendszerváltás után már a lakosság nagyjából fele gondolta úgy, hogy összességében rosszabb az új rendszer mint a régi. Ez alapján úgy tűnik, hogy a felemás modernizáció lehetőségébe vetett hit mélyen beágyazódott a hazai társadalomba.
A gazdasági fellendülés és az EU-csatlakozás lehetősége némiképp háttérbe szorította ezt a forgatókönyvet, és megerősítette a nyugati típusú – gazdasági fejlődést, demokratikus keretek között elképzelő – modernizációs pálya iránti elköteleződést. Ám a 2008-as gazdasági válság és az azóta tartó stagnálás ismét sokakat fogékonnyá tett a felemás modernizáció illúziójára.
A Fidesz 2010 óta kiépített rendszerének 2014-ben megerősített sikere ebből a perspektívából érthető meg. Ez a gazdasági-politikai rendszer bizonyos értelemben a Horthy- és a Kádár-kor történelmi szintézise. Azonban elsősorban nem azért, amiért oly sokszor hasonlítják azokhoz: nem egyszerűen a nemzeti-keresztény ideológia vagy a rezsicsökkentés által szimbolizált, »a materiális biztonságért cserébe a politikai szabadságról való lemondás« alkuja miatt. Hanem azért, mert a felemás modernizáció társadalomtörténeti modelljét rekonstruálja.
Ebben az értelemben, bár jelen pillanatban nyitott kérdés, hogy a következő négy évben az antidemokratikus elemek bővülése vagy az autonómia terének csekély tágítása lesz-e napirenden, az mégsem valószínű, hogy hatalmát a Fidesz egy bármilyen értelemben vett totális állam kiépítésére használná fel. Ehelyett a centralizált politikai-gazdasági erőtér pszeudo-tradíciójának kikényszerítése és az autonómia terének fenntartása közti egyensúlyozás várható.”