Oroszország, Ukrajna és Clausewitz

„Putyin 2014. március 18-i beszédében nagyon világosan lefektette az Ukrajnával kapcsolatos orosz célokat, és ezeket visszhangozzák az azóta tett külügyminiszteri nyilatkozatok is. Amellett, hogy a Krím Oroszországhoz kerülését befejezett tényként kezeli, Moszkva garanciát akar az ukrajnai többmilliós orosz kisebbség jogainak védelmére, a szélsőségesek elleni fellépésre, és arra, hogy az oroszlakta régiók érdekei is képviselve legyenek a kijevi vezetésben. Ez praktikusan valamiféle föderális átalakulás felé való elmozdulást jelentene, ahol a régiók a korábbinál nagyobb beleszólást élveznének az ország ügyeibe. Egy ilyen jellegű föderalizációs/regionalizációs átalakulás pedig lényegében garanciát jelentene arra is, hogy Ukrajna semleges marad, és nem próbál meg a NATO-hoz csatlakozni. A keleti és déli területek oroszajkú lakossága ugyanis ezt minden bizonnyal ellenezné, és a - részleteiben egyelőre még nem tisztázott - államszervezeti átalakulásnak köszönhetően képes volna rá, hogy blokkolja az ilyen, stratégiai jellegű külpolitikai lépéseket. Ugyanakkor Szergej Lavrov külügyminiszter többször is úgy nyilatkozott, hogy Moszkva nem szándékozik bevonulni Kelet-Ukrajnába, vagy Oroszországhoz csatolni a régiót.

A tágabb kontextus megértéséhez látni kell, hogy az orosz külpolitikának mindig is integráns része volt a különféle szeparatizmusok támogatása a vele szemben álló államokban, különösképpen pedig a volt Szovjetunió országaiban. A kilencvenes évek elejének moldovai és grúziai polgárháborúi jól mutatták, hogy a helyi szeparatizmusok – gyakran fegyveres – támogatásával, és a szakadár területek de facto különállását biztosító fegyverszüneti egyezmények tető alá hozásával Moszkva hogyan tudta megőrizni katonai-biztonságpolitikai befolyását az utódállamok fölött. A közelmúltból pedig a Grúziából 2008-ban kiszakított, Oroszországon és Venezuelán kívül függetlenként senki által el nem ismert két szakadár terület, Abháza és Dél-Oszétia juthat a figyelmes olvasók eszébe.

Nem volt kivétel Ukrajna sem. A Krímben korábban is mindig olyankor erősödtek fel a szeparatista hangok, amikor éppen feszültebbé vált Moszkva és Kijev viszonya. Különösen igaz volt ez a 2004 és 2010 közötti, nyugatbarát, „narancsos” időszakra. A krími szeparatizmus mellett Moszkva egyébként hasonló periodicitással állt ki a kárpátaljai ruszinok önrendelkezési joga mellett is, hogy ezzel is nyomást gyakorolhasson Kijevre a kétoldalú kapcsolatok feszültebb periódusaiban.”