„Mondják, hogy a kommunizmus kollektivizmusával szemben áll a demokrácia individualizmusa, de nem nyilvánvaló-e a mélyre hatoló tekintet számára, hogy az, amit ma individualizmus alatt értenek, csupán a kollektivizmus másik oldala, s egyáltalán, elképzelhető sem lenne az egyik a másik nélkül? Már de Tocqueville számára is feltűnő volt a születőben levő demokrácia aperszonalizmusa, hiszen az egyenlőség alapelve nem az egyszeriséget és kiemelkedőséget, vagyis a személyiséget, hanem a demokratikus értelemben felfogott felcserélhetőséget erősítette a »mindenki alkalmas mindenre« elvének értelmében.
A progresszív utópizmus legmélyebb szintje az emberi természetre irányul, a tényekkel és lehetőségekkel mit sem törődve az emberi létező végtelenbe vetített formálhatósága mellett tesz hitet: az elme az üres lap, s csak rajtunk (a társadalmon, de még inkább az államon) múlik az, hogy éppenséggel mit írunk fel erre a lapra. Mindez természetesen csak úgy lehetséges, ha határozottan antiplatonikus álláspontra helyezkedünk, tagadunk mindenféle innátizmust, és Feuerbach-al együtt azt mondjuk: Der Mensch ist was er isst – Az ember az, amit megeszik. Ebből a meggyőződésből fakad a progresszív rendszerekben az oktatásnak tulajdonított kiemelkedő jelentőség is, amely legyen bár »szocialista nevelés« vagy »demokráciára való oktatás« mindkét esetben a XIX. század pozitivizmusának holttestéből való táplálkozás.
A progresszív utópiák természetesen nem hoztak létre sem államnélküliséget, sem egyenlőséget, sőt az állam szerepe (amely Nietzsche szerint a »leghidegebb szörnyeteg«) az utóbbi kétszáz-kétszázötven év folyamán egyre fokozottabb mértékben növekedett. Az élet technikai feltételeinek általános bonyolultabbá válása egyre több és több terület szabályozását tette szükségessé, az állam pedig, az élet egyre több területét vonta a hatáskörébe, vagyis éppenséggel az államtól való emancipációt (amely mindig is a progresszívek egyik deklarált célja volt) szüntette meg, ami addig még bizonyos mértékben fennállt. Hasonlóan igaznak tűnik ez a szellemi értelemben vett függetlenség fokozott hiányára is, hiszen az »emancipációnak« éppenséggel nem kedvez napjainkban a modern tömegoktatás és a tömegmédia közege, amely mindenek előtt a vélemények bizonyos preformálását hajtja végre, mintegy beleverve az emberbe bizonyos vélekedéseket és bizonyos előítéleteket, attól függően, hogy éppen mi a többség aktuálisan uralkodó világnézete. Az ember minél többet, és minél kizárólagosabban hall valamit, annál hajlamosabb azt elhinni, anélkül hogy a dolgok mélyebb, a hagyományban gyökerező szemléletét magáévá téve, szüntelen revíziót és kritikát gyakorolna fölöttük, s éppen ez az elv az, amelyre a mindent elárasztó reklámok hatásmechanizmusa is irányul; a befolyásolás gépezete általánosságban az ember legalacsonyabb rendű szükségleteit célozza meg, ahogyan a pártpropaganda is a legegyszerűbb és legbutább üzenetekkel lép fel, már-már a választók bizonyos mértékű debilitását feltételezve. A dolog azonban úgy áll, hogy korunk uralkodó eszméje nem is a világnézet, hanem a világnézettelenség világnézete, ahogy a végső analízisben már maga az utópia is tartalom nélkülivé válik: nem érdekes különösebben, hogy a nép valóban uralkodik-e, amennyiben a kenyér és cirkusz biztosítva van.
Mivel valóságos irányítókra, akik a rendszer adminisztrációját ellátják, minden helyzetben szükség van, s miután a demokratikus és szocialista forradalmak elpusztították a korábbi, arisztokratikus elveken nyugvó rezsimeket, természetszerűen maguk is kitermeltek a saját elitjüket, ahogyan a kiválasztódási folyamatok, amelyek a társadalmak életét szabályozzák, a rezsimváltások dacára zavartalanul tovább működnek. (...)
Ahogyan a kommunizmusban nem a proletariátus, úgy a demokráciában kétségtelenül nem a »nép« uralkodik. Vajon nem kellene-e végleg az utópiák körébe utalni az olyan politikai elképzeléseket, amelyek megvalósíthatatlan előfeltevésekre épülnek, s tragikus naivitással viseltetnek az emberi természet vonatkozásában, egyszerre túlértékelve az átlagember morális és intellektuális kvalitásait (rousseauizmus), ugyanakkor aláértékelve az emberi diverzitás mértékét? Az utópia amely automatikusan és mintegy a történelem végén következik be, egy morális javulást, és egy törvényszerű haladást feltételez, amelyben így vagy úgy, de a „nagy happy end”-ben jelentkezik. Lehet, hogy a progresszívek számára nem lenne fölösleges azon is elgondolkozni, hogy mi van akkor, ha a happy end végül elmarad?”
