„Annyira azért nem vagyok pesszimista, hogy ne higgyek a bemetszett szemű emberek lassú, de biztos felvilágosodásában. Előbb-utóbb felnyílik az a tekintet. Talán már akkor nyílni kezd, ha rájönnek, hogy Orbánnak tízből hat választásra jogosult polgár kevesebb mint felének voksából lett kétharmada. Ennyi matektudás elég lehet arra, hogy elgondolkodjanak.
A legrettenetesebb, amit a választási időszakban olvastam, nem politikustól származott, nem kampánybeszéd volt, nem demagógia, nem arrogancia, nem meghamisított statisztika, nem kenetes hazugság, hanem egy riport »az utca emberével« a Népszabadságban. Az egyik megkérdezett, amikor a véleményét tudakolták a helyzetről, azt válaszolta, szörnyen érzi magát, elhúz innen külföldre, többé vissza se néz, már megvan az állása, de mielőtt végleg elmegy, utoljára még szavazni fog – a Jobbikra.
Nem tudom, mi ez, düh, elkeseredés, kétségbeesés, tehetetlenségérzés, ráolvasás, átok vagy egyszerűen csak az »utánam az özönvíz« cinizmusa, mindenesetre velőtrázó. És akkor jön Schiffer, aki túlméretezett hisztériának nevezi, ha néhány tucat ember – nem néhány millió, ahogy kellene – nehezen viseli, hogy szennyes emléket emelnek a magyar szövetséges által önként támogatott náci népirtásnak, s a szoborállító ezzel nyíltan az áldozatok és a túlélők arcába köp.
Rövidzárlat, elsötétülés, dudva, muhar, választás 2014.”