„Ha engem kérdeztek, nem is tudom, fontos-e ez a díjazósdi. Mármint kulturálisan. Múltkor egy posztom alatt rám szólt egy ismerősöm, hogy tévedek, amikor azt gondolom, az év bortermelőjének semmi jelentősége. El kellett ismernem, hogy igaza van, üzletileg legalábbis, annak a termelőnek a forgalma rendre megugrik, akit megdíjaznak, pláne, hogy a piedesztálra emelés karácsony előtt zajlik.
De ehhez képest én a magam részéről már biztosan nem tudnám felsorolni az utóbbi évek győzteseit, pedig eléggé benne vagyok/voltam ebben a világban, és az első tízet álmomból felkeltve is elmormolnám. A borászok borászai legalább megvannak, bár az is mókás, hogy van díjazott, akinek tudomásom szerint még soha nem
Hogy mi ebből a tanulság? Hogy mire is akarok kilyukadni?
Maximum oda, hogy borvonalon is több Magyarország van egynél. Elférnek, végül is. Ha a világot szeretnénk meghódítani a borunkkal, akkor ez gond lenne. Csakhogy ezt úgysem lehet. A világ tele van szuper borországok tökös termékeivel, lényegesen nagyobb mennyiségekkel. A magyar bort meg kell inni itthon, és kész.
Megyek is, veszek valami Kikeletet. Gálné Dignisz Évától (ő az év bortermelője aktuálisan – ha még nem hallottatok róla, nem gond, Szigetcsépen készít ropogós fehéreket) épp a múlt héten toltam egy rajnai rizlinget, annak sem volt baja. Mondom, hogy elférnek egymás mellett.”