Szokni, szökni – maradni

„Akárhogy is ragozzuk, semmiféle meglepetés nem történt a közvélemény-kutatásokhoz képest, a szavazásra hajlandó választópolgár-társaink 45 százaléka a Fideszre szavazott. Ez (az őket követő, parlamentbe jutott pártok együttes támogatásának megfelelő!) szimpátia pedig nagyon-nagyon jelentős, arról szól, hogy a »nép« vagy lelkesen támogatja, vagy legalábbis nem ellenzi a 2010–2011-ben építeni kezdett Orbán-rendszert. Kis híján kétszer annyi a fideszes szavazó, mint a demokratikus ellenzék szimpatizánsa, és akkor a Jobbikról még nem is szóltunk. Szóval, a »nép« tudomásul vette az Orbán-féle rendszerváltás megtörténtét, kívánja a folytatását. (...)

Márpedig az orbáni állam (pláne újabb kétharmad birtokában) ugyan miért ne folytatná magasabb szinten, amit elkezdett? Miért fogná vissza magát, változtatna irányt? Miért ne akarna benyomulni újabb és újabb területekre, amelyeket eddig még nem tudott meghódítani? Egy dolgot biztos nem mondhat senki a közeljövőben, azt, hogy: »hát erre azért nem számítottam«. Aki Orbán folytatására voksolt vagy tudatosan távol maradt a szavazástól, tudnia kellett, hogy a kormányzást megtartó miniszterelnök még inkább azt csinál majd, amit akar. Nincs korlátja se a pártjában, sem azon kívül. 2010-ben még lehetett önkorrekciót feltételezni (bár akkor is tudni kellett volna, hogy illúzió), az elmúlt négy év ismeretében azonban semmiképp. Ha akar, magánnyugdíjat einstandol; ha akar, alkotmányt módosít;  ha akar, trafikot és földet vesz el, adatja oda a híveinek; ha akar, oroszokkal építtet atomerőművet stb. stb., és biztos lesz olyan ötlete, amit most még elképzelni sem tudunk. Senki nem védekezhet azonban azzal, hogy ezt vagy azt nem feltételezte volna Orbán Viktorról és rendszeréről. A fideszes választók vállalták ezt a bizonytalanságot, és a miniszterelnök joggal érezheti most úgy, hogy mindenhez szabad kezet kapott. Senki nem mondhatja, hogy nem tudott arról: a kormánypárt átlényegítette a magyar állam egészét, a közintézményeket és a magánszférát egyaránt. Már most is kialakult egy olyan magatartás, amelyről Cseh Tamás szellemesen énekelte: »Fáskerti elvtárs, legyen már olyan szíves!« A fideszes szavazók tudatosan vagy csak sejtésekkel küzdve, de vállalták, hogy alkalmazkodjanak »a párt« irányvonalához és helyi vagy országos képviselőinek elvárásaihoz az életük bármely területén.”