Tékozló ország – 1514

„A Dózsa-parasztháború, s a Mohács előtti évszázad tehát kritikus elágazási pont a magyar történelemben. Ma már látszik, hogy – bár ez ma is tabu téma – nagyjából addig tartottak ki azok a szakrális energiák, amelyeket még az őstörténetünkből hoztunk magunkkal. A 14-15. században kialakuló nyugatias modernitás, amely a 19. század óta a kapitalizmus nevet viseli, minden addiginál súlyosabb kihívást jelentett földrészünk számára. Az elitek egyébként nemcsak nálunk, hanem szerte Európában cinikus kegyetlenséggel roncsolták szét a földművelés és a kézművesség évezredes szakrális létrendjét, hogy a javakat élvezeteik »carpe diem« logikájú hedonizmusára pazarolják el. Az láthatólag cseppet sem zavarta őket, hogy ezzel végzetes sebeket ejtenek saját népükön, vagyis azon a talapzaton, amely nélkül az ő létük is értelmezhetetlenné válik. A lényeget összesűrítve nagyjából ez a felkelés legmélyebb oka. 1514-ben láthatólag már sem az elitek, sem a nép nem volt alkalmas arra, hogy a kialakult feszültségeket békés egyezkedéssel oldja meg, így a »földrengés« elkerülhetetlenné vált. A háború persze negatív végösszegű játszma, ahol nincs győztes, pontosabban az a vesztes számít »győztesnek«, aki egy kicsit kevesebbet veszít, mint a másik. Ez is többnyire csak azért van így, mert a »győztes« a megtorlással és »jóvátétellel« ellensúlyozhatja az egyébként számára is igen fájdalmas veszteségeket. A végzetes történelmi rövidlátással megvert elitjeink ráadásul már képtelenek voltak arra is, hogy legalább tanuljanak a történtekből. Pontosabban tanultak ők, csak azon a lejtőn lefelé haladva, amelyről fél évezred múltán most már pontosan látjuk, hogy hová vezet.

Ahogy Andrásfalvy Bertalan írja megrendítő pontossággal: a Werbőczy Hármaskönyvvel 1517-ben, három évvel a felkelés után, a duzzogó elitek »kilakoltatják a népet a nemzetből«. És a nemzetből valójában azóta is kilökötten tengődő nép saját erejéből már nem képes megállni a lejtőn. Azt a népet lakoltatták ki egyébként, amelyre pedig akkor már történelmének legnagyobb megpróbáltatása, a török hódoltság réme leselkedett. Soha még olyan nagy szükség nem lett volna arra, hogy a nemzet minden addigi elképzelhetőnél egységesebb legyen, és soha annyira képtelennek nem bizonyult erre, mint éppen akkor. Mohács és Trianon azonban nem csupán egyszeri történéseknek tekinthetők, hanem folyamatoknak. A bennük lezajló iszonyat ma is jelen van, s folyamatosan rombol és pusztít. Leginkább azzal, hogy képtelenek vagyunk tanulni belőlük. Márpedig az ősi bölcsesség szerint aki nem tanul a saját történelméből, az arra ítéltetik, hogy addig ismétlődjenek vele a szörnyűségek, amíg nem lesz képes levonni a tanulságokat. Vagy amíg el nem pusztul…”