„Mégsem került be a Nemzeti alaptantervbe (NAT) az a relaxációs program, ami kötelezővé tenné az iskolásoknak a feszültségeik kikapcsolását, a tudatuk és testük lazítását heti 30 percben. Az ön nevéhez fűződik a program, min bukott el?
Hiába vagyunk az egészségvédelem szempontjából már az utolsó órában, mégsem érett még meg rá az idő, hogy bevezessük. Nem volt hozzá előzetes felkészítés a pedagógusok közt, de főként nem volt ismertté téve a szülők számára. Nehéz tulajdonítások terhelik a relaxációt, és a lazításhoz kapcsolódó tudományos metódusokat. Kiderült például, hogy az autogén tréningről tévesen azt hiszik, a keleti kultúrából jön. Aki ezt kidolgozta, egy német, Schultz nevű pszichiáter volt, de őt is méltatlanul támadták. Számos félreértés és félremagyarázás övezi az egész programot. Tévesen értelmezik pl. a meditációt, amelyet valamiféle kártékony tudatmódosításnak vélnek.
Említene néhány vádat és félreértést?
B. E.: Amikor felkínáltuk, hogy heti fél órában tanulhatják a gyerekek, és a tanároknak egy 40 órás tréninget biztosítottunk a metódus elsajátítására – amit amúgy több mint 200 pedagógus el is végzett –, akkor például olyan vádak érték a programot, hogy lehetetlen ennyi idő alatt felkészíteni valakit a tanításra. De volt súlyosabb is: hogy ezzel becsempésszük a buddhizmust, és mentális úton befolyásoljuk a diákokat. Sajnos, komoly vallási körök is attól félnek, hogy valami veszélyes befolyás történhet egy relaxáció során, ami olyasféle, mint egy mentális fertőzés. Mindez súlyos félreértés, mert nem ismerik és félremagyarázzák a módszerek hatásmechanizmusait.
Ehelyett pontosan mi történik?
Egészségvédelem, prevenció és önszabályozó képesség kialakítása történik. Ezt ma már ezernyi szaktanulmány igazolja, magam is ezt vizsgáltam a tudományos értekezésemben. Köztudott, hogy az ártalmas stresszek, melyeket nem tudunk kezelni, magas idegrendszeri és testi feszültségszintet tartanak fenn. A feloldásra és feldolgozásra azonban nincsenek eszközeink, ezért gyakorta belebetegszünk. Szükségünk van olyan módszerek megtanulására, amelyekkel csökkenthetjük az ártalmas feszültségeket. Magunknak kell ezt megtanulni és alkalmazni, mert részvétlen kultúránkban senki sem törődik eléggé a másik ember bajával. A relaxációs módszerek igen sokfélék, de közös vonásuk, hogy tudományosan igazolt utakon érik el a vegetatív idegrendszer működésének áthangolását. A stressz okozta tehetetlenségi helyzetekben a szervezet védekező, készültségi állapotba kerül: az izmok megfeszülnek, a szívverés felgyorsul, a vérnyomás megnő, stb. Ezeket a testi következményeket mindenki ismeri. Ha az előidéző helyzetet nem tudjuk megszüntetni, ha tehetetlenek vagyunk, ez a rossz, úgy nevezett distressz állapota. Ezen kell tudnunk úrrá lenni, meg kell tanulnunk kezelni, anélkül, hogy belebetegednénk. (...)
Ha ennyi előnye van, akkor vajon milyen félelmek miatt hátráltatják a módszert? Vannak káros mellékhatásai is?
Eléggé messze is vezethetnek az okok. Miért volna veszélyes a gyerekeink önuralom- és önszabályozási képességét fejleszteni? Ezáltal ugyanis olyan önkontrollra tehetnek szert, hogy a külső befolyásolási erők meggyengülnek. Kinek jelentene ez veszélyt? Akkor majd nem tudjuk manipulálni az embereket? Elveszítjük tán a hatalmat fölöttük? Veszélyes volna talán, ha gyermekeinknek megerősödne a határozott, belső, állásfoglaló énje, ami azt mondaná: ezt elfogadom, ezt meg nem.”
