Egészségvédelem, prevenció és önszabályozó képesség kialakítása történik. Ezt ma már ezernyi szaktanulmány igazolja, magam is ezt vizsgáltam a tudományos értekezésemben. Köztudott, hogy az ártalmas stresszek, melyeket nem tudunk kezelni, magas idegrendszeri és testi feszültségszintet tartanak fenn. A feloldásra és feldolgozásra azonban nincsenek eszközeink, ezért gyakorta belebetegszünk. Szükségünk van olyan módszerek megtanulására, amelyekkel csökkenthetjük az ártalmas feszültségeket. Magunknak kell ezt megtanulni és alkalmazni, mert részvétlen kultúránkban senki sem törődik eléggé a másik ember bajával. A relaxációs módszerek igen sokfélék, de közös vonásuk, hogy tudományosan igazolt utakon érik el a vegetatív idegrendszer működésének áthangolását. A stressz okozta tehetetlenségi helyzetekben a szervezet védekező, készültségi állapotba kerül: az izmok megfeszülnek, a szívverés felgyorsul, a vérnyomás megnő, stb. Ezeket a testi következményeket mindenki ismeri. Ha az előidéző helyzetet nem tudjuk megszüntetni, ha tehetetlenek vagyunk, ez a rossz, úgy nevezett distressz állapota. Ezen kell tudnunk úrrá lenni, meg kell tanulnunk kezelni, anélkül, hogy belebetegednénk. (...)
Ha ennyi előnye van, akkor vajon milyen félelmek miatt hátráltatják a módszert? Vannak káros mellékhatásai is?
Eléggé messze is vezethetnek az okok. Miért volna veszélyes a gyerekeink önuralom- és önszabályozási képességét fejleszteni? Ezáltal ugyanis olyan önkontrollra tehetnek szert, hogy a külső befolyásolási erők meggyengülnek. Kinek jelentene ez veszélyt? Akkor majd nem tudjuk manipulálni az embereket? Elveszítjük tán a hatalmat fölöttük? Veszélyes volna talán, ha gyermekeinknek megerősödne a határozott, belső, állásfoglaló énje, ami azt mondaná: ezt elfogadom, ezt meg nem.”