Ukrán tükör

„Ami megkülönbözteti a helyzetet az oroszok hátsó udvarában lezajlott korábbi rendcsinálásoktól, az egyrészt az, hogy itt ennek a NATO és az EU közvetlen határainál kellene lezajlani. Itt most nem a Magyar Honvédség jelentette fenyegetésre gondolok, mert azt az oroszok szakaszerőben küzdenék le. Sokkal inkább arra, hogy egyrészt nagyon régi hallgatólagos megállapodásokat rúgnának fel az oroszok, másrészt a nyugati végeken a lengyel haderő lőtávolában kellene operálni, ami a nagyon nem veszélytelen kategória, hiszen tudatosan teljesen amerikai-kompatibilisre kiépített, motivált és magas szinten képzett hadseregről beszélünk.

Ennek ellenére tény az, hogy Ukrajna szovjet utódállam, amely elmulasztott olyan kegyetlenül nyugatos, és az oroszoknak hátat fordító politikát folytatni, mint a balti államok. Igaz, Ukrajna ezt nem is tehette volna, és nem is volt ez az érdeke. Viszont ez azt is jelenti, hogy a Nyugatra, a nyugathoz tartozásra, a nyugati beavatkozásra várniuk hiú ábránd.

Nagyon érdekes kérdés, hogy mi lesz ennek a vége. Az oroszok nyilván nem engedik el fontos támaszpontjaikat és iparvidékeiket, de az is látszik, hogy elegendő erő van az ukrán népben ahhoz, hogy ne tűrje el a helyi érdekű Lukasenkát vagy Türkménbasit. Az oroszoknak sem (lenne) szabad megengedni, hogy egy ekkora falatot büntetlenül lenyelhessenek. Akárhogyis, hangsúlyozott orosz-barátságunkkal, egy az oroszokkal reménytelen küzdelmet vívó, szabadságvágyó nép ellenében alighanem rossz lóra teszünk. És 1956-tal a hátunk mögött a tükröt is kerülni kéne.”