A Nyugat elárulja Ukrajnát

Kezdjük egy vitathatatlan ténnyel: az Ukrajna területi integritását garantáló Budapesti memorandumot jelenleg nem csak Oroszország szegi meg, hanem a két másik aláíró, az USA és Nagy-Britannia is, mégpedig azzal, hogy nem tesznek semmit, hogy e megállapodásnak érvényt szerezzenek! Sőt: az USA azzal, hogy nyilatkozatban elítélte a krími orosz hadműveleteket, -a diplomácia nyelvén- gyakorlatilag láttamozta, elfogadta, mint kész tényt. Az összes „mélységes aggodalomról” és ehhez hasonló nyüszögésekről szóló NATO és EU nyilatkozat alapjában ugyanezt jelenti a diplomácia nyelvén: hivatalból tiltakoznunk kell ugyan a látszat kedvéért, de tudjuk, hogy a ti érdekszférátokról van szó és nem avatkozunk be komolyabban.

Még a háborús héjaként ismert Mc Cainnek is csak annyira futotta, hogy kizárja a NATO beavatkozás lehetőségét (külön pikantériája e kijelentésnek, hogy ezzel azt is sugallta, hogy erről egyedül ő, illetve ők döntenének, akár a többi tagország érdemi megkérdezése nélkül, ó demokrácia!) Mc Cain még azt is javasolta, hogy telepítsenek közép-hatótávolságú rakétákat Közép-Kelet-Európába, aminek további pikantériája lenne, hogy adott esetben a Paksról Majakba szállított cuccból készült atomtölteteket fordítanák ezért cserébe felénk az oroszok, védekezésképp. Abszurdisztán...

Mi a következménye mindennek ránk nézve? Ha a nyugati nagyhatalmak se tartják be a nemzetközi szerződéseket (és íme rá az élő példa Ukrajnában), akkor jelenleg mi garantálja a NATO és EU tagországok biztonságát, területi integritását polgáraik vak bizalmán kívül? Ezen kéne most mindenkinek a legkomolyabban elgondolkodni – márpedig egyetlen ilyen irányú kommentárt sem olvastam a magyar sajtóban. A Nyugat tehát Ukrajnával együtt saját alapértékeit is nyilvánvalóan elárulja - ezek után mennyire érdemes rájuk hagyatkozni, bármilyen szinten irányadónak tekinteni pozícióikat? Persze a régi hódoltsági janicsár hagyományokat folytató hazai „elit” most csúcsra járatja a kétkulacsos politizálást, a már korábban is mindig fiaskókhoz vezető hintapolitikát: el is ítéljük Moszkvát a Nyugattal, meg nem is... Szánalmas. Éppen az érdemi helyzetelemzés és a saját érdekek bármilyen konzekvens képviselete hiányzik ebből. Attól tartok, nem egy ügynök múltú külügyminiszter lehetne a megoldás kulcsfigurája, pláne ilyen csekény szellemi képességekkel. Vajon vannak-e egyáltalán a stábjában, akik képben vannak? Vagy az ország külpolitikáját naprakészen Brüsszel és/vagy a Berlin-Moszkva duó diktálja? Emailekből tudják meg, hogy mit gondoljanak a helyzetről?

*

Az oroszok nem most kaptak a Nyugattól szabad kezet, hanem már Szíriában, amikor nem került sor katonai beavatkozásra és lényegében fenntarthatták hídfő pozícióikat a Közel-Keleten. Azóta tudják: szabad a gazda. Az EU impotenciájának ékes példája, hogy mintha kizárólag a lengyeleket és a balti államokat érdekelné igazán a téma.

Nézzünk már szembe kicsit a tényekkel: az USA-nak mennyivel több jogalapja van katonai bázist fenntartani pl. Guantanamo-n mint az oroszoknak a Krímben? Sokkal kevesebb jogalapjuk van rá. Továbbá, az utóbbi évtizedek amerikai, illetve NATO intervencióira (Korea, Vietnam, Irak, Afganisztán, Szerbia), hányszor szolgáltatott bármilyen jogalapot saját lakosságuk, illetve nemzetiségük védelme? Sehányszor. Azok mind globális birodalmi gyarmatháborúk voltak és ezekkel kapcsolatban alig hallottuk az önrendelkezésre, netán emberi jogokra hivatkozó jogvédők hangját.

Akár tetszik, akár nem, egy orosz többségű terület orosz lakosságának megvédése nehezen elvitatható jogalap. Ebben rögtön nagybirodalmi pánorosz politikát látni, miközben az ez ügyben ágáló kommentátorok nem ítélték el a Nyugat esetében az ennél sokkal kirívóbban nagyhatalmi érdekeket szolgáló háborúkat – ez tényleg elég gyomorforgató vakság és részrehajlás. Még kettős mércének se lehetne nevezni, mert a másik oldalt gyakorlatilag semmi sem képviseli benne, azt tabuként kezelik. Pedig geopolitikailag mi is azon a másik oldalon vagyunk, amit megmondóink ilyen bőszen ignorálnak. Egyszóval saját érdekeinket is semmibe vesszük, ahogyan egyébként nagyjából a kárpátaljai magyarok érdekeit is.

A NYUGAT IMPOTENCIÁJÁNAK FŐ OKAI ÉS VÁRHATÓ KÖVETKEZMÉNYEI

Az, hogy milyen nyilvánvaló katonai nehézségeket jelentene és mennyire kevés sikerrel kecsegtetne   bármilyen fegyveres beavatkozás a NATO vagy az ENSZ részéről -túl azon, hogy nyilvánvalóan világháborút jelentene- arról inkább nyilatkozzanak katonai szakértők. Magáért beszél viszont a tény, hogy az oroszok léptek katonailag és az USA még a lehetőségét is kizárta hasonló lépésnek – ami elég egyértelmű kifejezése annak, hogy katonailag a Nyugat nem látja komoly esélyét egy ilyen háború megnyerésének.

Az emögött kirajzolódó politikai impotenciának hosszú története van. A Nyugat a Szudéta-vidék német annektálása, az osztrák Anschluss, később Lengyelország német-orosz lerohanása kapcsán is hasonlóan „mély aggodalmát fejezte ki” vagyis lényegében várta, hogy hátha elmúlik a vész. Csak akkor léptek hadba, mikor már katonailag is kénytelenek voltak rá.

Ugyanezt a gerinctelenséget közelebbről is megtapasztalhattuk 56 kapcsán, mikor sose jött semmilyen Szabad Európa által sugallt nyugati segítség, viszont Jalta alapján szabad kezet adtak az oroszoknak Magyarországon. Most is ez történik Ukrajnában. Van azonban pár érdekes új fejlemény.

*

A Nyugat most gazdasági szankciókkal fenyegetőzik, ami egyelőre kimerült néhány ukrán oligarcha abajgatásában. Érdekes, hogy fel sem merül: például elengedhetnénk Ukrajna adósságait... Ez vajon miért nem jut eszükbe? Mert a szabadság e feltétlen híveit már csak a pénzben kifejezhető értékek motiválják. A maguk nemében a nyugati rezsimek is vegytisztán pénzvezérelt plutokráciák, nemcsak az ukrán vagy az orosz. Ráadásul az orosz petro-és maffiadollárok mélyen beépültek a globális pénzügyi rendszerbe és talán még egy súlyosabb pénzügyi válságot is okozhatna Nyugaton egy túlzottan kemény fellépés ezen a téren.

Végül, de nem utolsósorban, egy komolyabb gazdasági bojkott az oroszokkal szemben (ami szintén hadicselekménynek minősül!) még azzal a következménnyel is járhat, hogy Kína, vagy akár más növekvő nagyhatalmi ambíciókat mutató országok is, elérkezettnek látnák az időt egy globális gazdasági hatalomátvételre... és nem a Nyugat oldalára állnának egy ilyen konfliktusban. Ez esetben egy puskalövés nélkül lényegesen erősebb pozíciókhoz jutnának, mint korábban. Miért ne lépnék meg, ha a történelem megadja rá a lehetőséget?

AMI PEDIG MINKET ILLET

Háborús helyzetben még nagyobb hiba álmodozni és nem számolni a realitásokkal, márpedig ma Magyarországon egyetlen közéleti szereplőt se látunk, aki ne ábrándokat kergetne az ukrán konfliktus kapcsán. Azt se tapasztaltuk, hogy bármilyen hivatalos vagy akár közéleti tiltakozás tárgyát képezte volna az, hogy  kárpátaljai magyarokat is mobilizáltak az ukrán hadseregben. Nekik konkrétan miért kéne meghalniuk Ukrajna függetlenségéért? Nem mintha sokkal jobb lenne, ha Kárpátalja visszacsatolásáért halnának meg, akár mind egy szálig...

Nyugaton és itthon is a globális közöny ural mindent, legfeljebb nálunk -a konfliktus közelsége miatt- ez egy rémült közöny. Miközben a majdani ukrán népfelkelés (ha tényleg önszerveződő volt) szép példáját adta, hogyan lehetne kiállni a Nyugat által elvben legfontosabb értékeknek tartott szabadság és önrendelkezés mellett, a globális reakciók viszont egyértelműen mutatják, hogy ebben a Nyugat már kicsit se hisz. Etikailag és szellemileg is képtelen egy olyan fellépésnek akár töredékére is, amire példát mutattak a Majdanon az ukránok. Azért nem lép tehát közbe a Nyugat, ahogy 56-ban sem, mert már szellemileg képtelen erre. Végső soron ez áll impotenciájuk hátterében. Ostoba és korrupt technokraták, bankár-csinovnyikok vezetik a nagy nyugati „demokráciákat” is.

Már képtelenek az iraki vagy szerb háborúk idején katonailag még működő mobilizációra is. A világháborút lezáró status quo felbomlott, nemcsak az ukrán fronton, hanem globálisan is. Mivel ma nincs az események érdemi pozitív befolyásolására képes erő a világban, mely egy új civilizáció alapjait lerakhatná a levitézlett globálgyarmatosító nyugati civilizáció helyén, ezért a konfliktus tovább terjedése esetén jó eséllyel csak magunkra és ismerőseinkre számíthatunk. Vagy egy merőben új, önszerveződő szolidaritásra, amit Kijevben láthatunk a mai napig. Ez a majdani helyzet – nálunk is. Akárhonnan nézzünk a helyzetet, a tisztánlátás immár létkérdés.