„A Seuso-kincs felének, hét ezüsttárgynak az eddigi birtokosa egy titokzatos brit testvérpár volt, akik nem vitatták a magyar állam tulajdonjogát a műkincsekkel kapcsolatban. Akkor miért kellett kifizetnünk értük 15 millió eurót?
Azért, hogy a kincsek birtokába jussunk. A jog megkülönbözteti a tulajdonjogot és a birtoklást. Ha a kincseket megvásároltuk volna, akkor ez az összeg sokkal magasabb lett volna. A magyar állam korábban is folytatott a megállapodásra irányuló tárgyalásokat, így például az előző kormány alatt, a 2008-as pénzügyi válság kirobbanása után, 100 millió eurónál szakadtak meg ezek. (Egyébként a kincs kikiáltási ára 1990-ben szintén hozzávetőleg 100 millió euró volt, mai árfolyamon számítva.) Most a műtárgyak felét szereztük meg 15 millióért. Az összeget a szerződésben kompenzációs díjként fogalmaztuk meg, amellyel a kincseket átadók birtokosi pozíciójából fakadó kiadásokat kompenzáltuk.
A kincsek tulajdonjoga még mindig nem tisztázott?
A tulajdonjog minket illet, mert a kincset Magyarországon találták, ezt továbbra is így tartjuk. Magyarország azonban elvesztette 1993-ban a tulajdonosi pozíciója megállapításáról szóló pert. A New York-i bíróság azt sem mondta ugyan ki, hogy az alperes Lord Northampton a tulajdonos, de birtokosi pozíciója révén a kincsek nála, illetve az általa vezetett konzorciumnál maradtak. Katasztrofális volt akkor a magyar fél pervitele, súlyos ügyvédi szarvashibák történtek. De bármennyire is látjuk ezt ma már, az ítélet attól még tény marad.(...)
Miért a parlamentben állították ki az ezüsttárgyakat, miért nem valamelyik múzeumban?
Pont 1990-ben, a rendszerváltáskor kezdődött a Seuso-ügy. Valamennyi kormány próbálta a legkülönfélébb eszközökkel megoldani ezt az ügyet, így nyugodtan mondhatjuk, hogy a Seuso-kincsek visszaszerzése egy politikai ciklusokon átívelő nemzeti ügy volt. A kormány úgy döntött, hogy az ország egységét szimbolizáló helyre, a Parlamentbe kerüljön először.
Nem mondja, hogy ebben semmi szerepe nincs a kampánynak.