István, ezt legalábbis gondold át újra!

Kedves István!

Engedd meg, hogy ezúton reagáljak a Kreatív Online virtuális hasábjain megjelent, engem illető soraidra! Bár a reklámok tilalma számodra a véleménnyilvánítás szabadságának súlyos sérelmét jelentené, bárhogy is sajnálom, én nem vagyok hajlandó olyan milliárdos vállalatszörnyek szólásszabadsága miatt aggódni, amelyek rádiókat, újságokat, televíziókat, szóvivőket, lobbistákat meg busásan felvásárolt politikusokat tartanak tucatjával, miközben én csak annyit kívánok, hogy ne nyomuljanak már be az otthonainkba, ne furakodjanak be azokba a pillanatokba, amikor a gyerek mondjuk mesét néz, vagy a szüleik egy filmet, más szóval hogy ne gyarmatosítsák a tudatunkat. Lehetséges, István, hogy Orwell regényében, az 1984-ben a minden otthonba felszerelt állami propaganda-készülék, a telekép szintén a szabadságot szolgálja? Hiszen az a funkciója, hogy a lakosság óráról-órára szabadon tájékozódhasson arról, hogy éppen kiket kell gyűlölni: az eurázsiaiakat vagy a keletázsiaiakat. Milyen alapon merészelné bárki is megfosztani az informálódás jogától Óceánia népét?

Már csak azért is abszurd számomra a szólásszabadsággal kapcsolatos érvelésed, mert a televíziós reklámok egy részét a törvény most is tiltja, másokat pedig - egyelőre sikertelenül - próbál részletekbe menő szabályokkal, számtalan módon korlátozni. A dohányáruk hirdetései ma már nem kerülhetnek képernyőre, holott ez negyven évvel ezelőtt még elképzelhetetlen volt. És bármennyire is buzog a reklámszakmában az aggodalom az emberi jogok iránt, még csak egy „Szabadítsuk ki Morisz Fülöpöt!” facebook-csoportra se tellett. Mintha még Te meg a kollégáid is éreznétek a lelketek mélyén, hogy a szabadságjogokat jelenleg nem Morisz Fülöp és haverjai védelmében helyes alkalmazni, hanem éppen tőlük kell megóvni.

Aligha véletlen, hogy számos országban az alkohol-, a szerencsejáték- vagy a gyógyszerreklámok tilalmát már bevezették vagy tervezik éppen. Ahogy az is szemmel látható, hogy egyre több tudatos médiafogyasztó használ olyan felületeket, ahová a reklámok nem tudnak bepofátlankodni. Sajnos a legkiszolgáltatottabbak, vagyis a gyerekek valamint az alacsony iskolázottságú társadalmi csoportok nem képesek az önvédelemre. Ezt látva legtöbben elfordítják a fejüket, de olyanok is akadnak, akik megpróbálják megvédeni a kiszolgáltatott és kihasznált embertársaikat. Abban egyetértünk, István, hogy a szólásszabadság rendkívül fontos érték, még akkor is, ha cégekről van szó. Csakhogy úgy gondolom, az emberi méltóság még fontosabb. Ráadásul a tudat gyarmatosítása nem csak a méltóságától fosztja meg az egyént, de rövid távon a szabad akaratától, hosszabb távon pedig a személyiségétől is. Mindattól, ami az embert emberré teszi.

Jóleső szavaid így szólnak: „A Reklámtörvényszék kötelező tárgy minden reklámszakos tanítványom számára.” Nos, tudod, hogy miért zárult le mindössze tizenöt bejegyzés után a Reklámtörvényszék című videóblog-széria? Azért, mert amikor a kollégámmal előadtuk, hogy hol és hogyan manipulál egy adott reklám, megjelentek a hirdető cég jól fizetett ügyvédei, és befenyegették a felületet kezelő Indexet. Ők persze nem akartak pereskedni, főleg nem egy potenciális hirdetővel, úgyhogy szó nélkül leszedték a bejegyzést. A megsértett multinak azonban ez se volt elég: a Reklámtörvényszék mindhárom készítőjét beperelték fejenként egymillió forintra, amire reakcióként a kétségbeesett technikus kollégánk azon nyomban felmondta velünk az együttműködést. Az ügyvéd, akit felkerestünk, úgy nyilatkozott, hogy nincs semmi gond, nyerhető a per, de most gyorsan rakjunk le elé két kilót, mert multival pereskedni nem filléres mulatság. A Reklámtörvényszéket - ahogy céges meg politikus haverok híján a legtöbb projektemet és könyvemet - egyetlen befektetett fillér nélkül gyártottam. Csak azért nem fizettem rá nagyon csúnyán, mert az engem és kollégámat védő Társaság a Szabadságjogokért visszafenyegette a céges uraságot, akit - miután az Index címoldalát elzárta tőlünk, és az összes videómegosztóról eltávolíttatta a felségsértő bejegyzésünket - többé már nem érdekelt az ügy. Végül örülhettünk, hogy megúsztuk nyilvános felület, technikus és technika nélkül, egy kimúlt videóbloggal a hónunk alatt, pusztán mert azt hittük, hogy egy szabad országban szembe mehetünk a céges propagandával.

Nos, István, így áll ma a szólásszabadság helyzete a reklámok tekintetében. Egy nagyvállalat akármikor, akárhol és akárhányszor elmondhatja, hogy ő kínálja a legfehérítőbb mosopórt, a legízletesebb hamburgert vagy legtrendibb üdítőt, én viszont egy szaros-hugyos blogon sem bírálhatom se a hitvány terméküket, se a kártékony hirdetésüket, hacsak nem akarok egyenlőtlen és végeláthatatlan bírósági küzdelembe kerülni egy nagyhatalmú multinacionális részvénytársasággal. Ezt a helyzetet József Attila szavai írják le a legpontosabban: „Jogállamban a pénz a fegyver.”

Ráadásul a reklám még csak nem is amiatt érett meg a betiltásra, mert nap mint nap direkt módon és tételesen a fogyasztó pofájába hazudik, hanem mert alattomos módon manipulálja a tudattalant. Amikor a hirdetés például a lakáshitel mellé meghitt családot, pajkos kutyát és önfeledt kacajt társít, nem is velünk kommunikál, megkerüli a mentális kontrollt, és boldogságköpenybe burkolva lefúrja magát egyenesen a tudat alá. Ez lenne a szólásszabadság része? Hogy a piálásról ne a sokszázezer magyar alkoholista, hanem a barátság, a bizalom meg a felhőtlen jókedv jusson az eszünkbe? Hogy nők százezreinek a testképét deformálhassa szabadon a reklámszakma néhány csontsovány modell és pár órányi photoshop-korrekció segítségével? Ezt a jogot óhajtod megvédeni? Azután, amit a politika és a bankok a hitelhirdetések segítségével ezzel az országgal tettek, látva, hogyan vergődnek százezrek ma is devizacsapdában, tudva, hogy mennyi szenvedélybetegségért, testképzavarért és neurózisért felel a reklámszakma, kérlek, István, hogy ezt legalábbis gondold át újra!