Önámítás magas fokon

„»A konferencia szervezőinek ezután egyetlen dolgot kellene tenniük – mondta a szünetben az egyik résztvevő üzletember. – Idehívni az elmúlt 10-20 év összes elérhető miniszterelnökét, gazdasági és pénzügyminiszterét, jegybankelnökét, kormánypárti vezetőjét és szembesíteni őket ezzel a grafikonnal. Magyarázzák meg, mert nem értjük: miként lehet, hogy a többi kelet-közép-európai ország átlagos növekedés üteme 2004 és 2012 között 29,8 százalék volt, a magyaré meg 2,9 százalék?«

A grafikon azonban nem áll meg 2012-nél, az eddigi trendet előrevetíti: eszerint 2017-re a KKE-országok átlagos növekedése és a magyar növekedési ütem között még nagyobb lesz a különbség: 2004-hez képest 48,8 százalék lehet a növekedés, a magyar gazdaságban 11,4 százalék.

Drámai volt a szembesülés a magyar lemaradással. A szavak nem tudnak ennyire fájni, mint ez a látvány: a többi ország fent, mi lent. A grafikon mindennél többet elárult arról, hol tart most Magyarország, s mekkora a baj. Nagy! És ebből csak akkor indulna el egy felfelé ívelő, fenntartható pálya, ha a döntéshozók szembenéznének az eddigi gyenge teljesítménnyel. Nem egymásra mutogatva, áthárítva a felelősséget a másik kormányra, meg persze a körülményekre, és a válságra. Körülmények mindenhol vannak, de fejlődés is.

Itt meg csak szavak. És önámítás. Hogy már elindult a fenntartható növekedés. Növekedés tényleg van, de mennyire stabil? A magyar gazdaság belső lényegéből, versenyképességéből fakad? Ez olyan kérdés, amit tisztázni kell. Ellenzéknek és kormánypártnak egyaránt. Együtt. Tényszerűen, együtt értelmezve a számokat. Mert az is lehangoló, hogy egyik oldalon a lehetséges kétszázalékos növekedés már a Kánaánt hozza el, a másik oldalon csak egy fellángolás jele, ami után megint csak a versenyképesség hiányával szembesülünk. A számokat többfeleképpen lehet magyarázni, a kudarc azonban tény. A grafikon megmutatta, mit értek a mi növekedési fellángolásaink. Nem sokat.”