Szellemi-lelki roncsteleppé tettük az országot

„Búcsúlevél című verseddel akaratlanul is te voltál egyik elindítója a kortárs magyar politikai költészet ideiglenes felvirágzásának. De mára mintha alábbhagyott volna a politikai költészet lendülete. Milyen esélyei vannak manapság a közvetlenül politikai indíttatású művészetnek?

Szerintem nem alábbhagyott a lendület, csak kezd felvenni valami egészséges ritmust. A költők maguktól szívesen követnek irodalomelméleti mintákat is (na meg egymást : ), de azért alapvetően szabad emberek, és nehezen viselik, ha valami elő van írva nekik. Legalább húsz évig ciki volt politikai verset írni, aztán pedig hirtelen kötelező lett.

Ez komoly? Már miért lett volna kötelező? Nem inkább arról van szó, hogy a »magyar élet« (hogy megint Adyt idézzem) és nem az irodalomelmélet hívta elő ezt a lírát?

De. A »magyar élet« meg az európai élet. Meg a globális élet… Pontosabban az egyre erősödő csalódottság és kiábrándulás mindegyikből. Abból az illúzióból, hogy mi magyarok, mi kelet-európaiak valaha is ki fogunk mászni a félgyarmati helyzetből: mire beléptünk az Európai Unióba, az Unió elkezdett szétesni, és ha stabilizálódik is, nem lesz már ugyanaz, mint aminek valaha szánták, a bizalom elveszett iránta. Ez a legfőbb oka szerintem a jelenlegi »magyar életnek«. De ez külső ok, és főleg gazdasági. Erről nem tehetünk. Arról viszont igen, hogy a rendszerváltás óta szellemi-lelki roncsteleppé tettük az országot együtt (én is kivettem a részemet belőle). És most a »jobboldal« tudomást se hajlandó venni erről a roncstelepről, a »baloldal« pedig a »jobboldalt« vádolja vele. Így pedig szinte esély sincs, hogy egy politikai-történelmi indíttatású verset megértsenek. A Búcsúlevél például egy derék jobbosnak hazaárulás, egy derék balosnak orbántakarodj. Szerencsére persze akadnak kivételek, sőt még egy aprócska örömöm is van a Búcsúlevéllel kapcsolatban: a legtöbb bal- és jobboldali hozzáértő, aki beszélt róla, hozzátette, hogy szerinte rossz vers. Márpedig szerintem ez azt jelenti, hogy az irodalmárok legalább abban egyetértenek, hogy fontos lenne jó verset írni a hazáról. És ez biztató. (Tényleg!)

Az előző kérdésed végére visszatérve: a közvetlenül politikai indíttatású művészetnek szerintem éppen annyi lehetősége van, mint bármilyen másfajta indíttatású művészetnek: vagy fennmarad mint a Nemzeti dal és az Isteni Színjáték, vagy pedig úgy eltűnik, mintha nem is lett volna.

Azt mondod, az ország szellemi roncstelep, és hogy az lett, abban neked is megvolt a részed. Miért, mit tettél? Mit tettünk?

Nemcsak szellemi. Lelki is. Hogy mit tettünk? Hát főleg semmit. Lenézzük egymást. Gőgösek és arrogánsak vagyunk egymással vagy huszonöt éve. Hagytuk a kilencvenes években, hogy a tahóság divat legyen, sőt mérce. Kivégzésnek neveztük, ha valaki lemészárolt egy családot. Átvettünk egy szót – lúzer – mert szükség volt rá, de nem vettük észre, hogy a »győztes«-re nincs új, menő szavunk, mert azt alig használjuk. Rettegtünk a vesztességtől, de a győzelem eszünkbe se jutott. Humor helyett mindig csak kiröhögtünk. Bátran kiröhögtük a hagyományt, mert akár hagyománytisztelők voltunk, akár nem, az úgyis bennünk volt. De akiket neveltünk, azt láthatták, hogy a hagyomány az valami alapvetően röhejes dolog. Sőt, jobbos. Ami ugye már szélsőjobbos. Ami ugye már fasiszta. És ami fasiszta, ahhoz nincs több kérdésünk… Mindez tíz-tizenöt éve elkezdett beérni. A szellemi elit addig leckéztette a tisztes átlagszínvonalat, amíg az most eltorzulva, középszerként vág vissza. Minden fronton. És ebből a politika csak egy. Én meg felnőttfejjel éltem át ezt az egészet, volt, amit láttam belőle, volt, amit észre kellett volna vennem. És biztos, hogy kevesebbet tettem, mint amennyit tehettem volna. Mert egyet nem hiszek: hogy a rendszerváltás óta végzetszerűen így kellett mindennek történnie ebben az országban, ahogy történt. Hogy rajtunk/rajtam semmi nem múlt. Igenis múlt. Sőt még mindig múlik.”