Agyaglábú konszolidáció – Mandiner2013 VII.

Idén 2010-hez, 2011-hez és 2012-höz hasonlóan újra, immár negyedik alkalommal kérdeztük meg mandineres bloggereinket: hogyan értékelik a 2013-as évet? A napokban posztsorozatunkban válaszolnak kérdésünkre. 2013-as évértékelő sorozatunkat a Fortepan 1913-as képeivel illusztráljuk.

Rajcsányi Gellért válasza.

*

„...minden ellentmondása ellenére egységes és szomorú képet fest az ország politikai elitjéről: egy végtelenül öntelt elit képe jelenik meg, amely mindent jobban tud az egyes állampolgárnál vagy a gazdasági élet autonóm szereplőinél. Egy olyan politikai vezetésé, amely fokozatosan eltávolodott a realitástól, minden probléma megoldásában illetékesnek érzi magát, és abba a tévhitbe ringatja magát, hogy elegendő erőforrás áll rendelkezésére tervei véghezviteléhez. (…) Dominánssá vált egy politikusi generáció, amely döntően az állami szférában szocializálódott, vagy alig találkozott a meggyengült magánszektorból vagy öntudatos polgároktól érkező kezdeményezésekkel, így a problémák megoldását is kizárólag az állami gyámkodás kiterjesztéseként tudja elképzelni.”

Ki állítja ezt és kikről?

Nos, a Die Welt az új német kormányról, a kereszténydemokrata-szociáldemokrata, közel nyolcvan százalékos többséggel kormányzó nagykoalícióról. A cikket Markus Somm, a Basler Zeitung főszerkesztője írta, aki svájciként, a minden csábítószirénhang ellenére józan és valóban népi demokrácia polgáraként pontosan érzékeli az állam és a polgár, a hatalom és az egyén érzékeny viszonyának torzulásait. Somm cikkét a Szuverén.hu foglalta össze a fenti módon a német politikai fejleményekről szóló cikkében, de annak sorai nem csak a németek számára megfontolandóak.

2010 óta a lehető leggyorsabban kiépült, majd 2012 végére megszilárdult Fideszország rendszere. Ugyan már 2012-ben is látni lehetett az orbáni rendszer konszolidációját, de annak az évnek az első fele még viharosabb hazai és nemzetközi vitáktól volt hangos. 2013-ban már minden és mindenki a helyére került, a megfelelő intézményeket a megfelelő emberek vezetik, stabil és intakt a kétharmados kormánytöbbség a parlamentben – amit talán még maga Orbán Viktor sem vett volna biztosra a ciklus elején. A Fidesz mindig a hatalmi politizálásban, a hatalomtechnikai építkezésben volt a legjobb, és a 2010-ben kitalált és elkezdett modelljüket 2013-ban már teljes hőfokon üzemeltethették. Mindaz, ami ma a magyar közéletben történik, ennek az eredménye. Mert egyébként is: szinte csak az és csak úgy történik, ami a Fidesznek és Orbán Viktornak megfelel. „A Fidesz innentől fogva tehát bármilyen lehet. Övék az ország” – írta Mi a jobb? sorozatunkban 2012 tavaszán Techet Péter; és a Fidesz idén bármilyen lehetett, bármit megtehetett, amit akart. Övék az ország.

Lett is rezsicsökkentés!

Ezzel szemben az ellenzék 2013 során folyamatosan csak rontani tudott a saját helyzetén. „Az ellenzék önsorsrontó paradoxonjait már a 2010-es választások után látni lehetett, és sok elhatározás és nekibuzdulás ellenére még 2013 első napjaiban is szinte ugyanott tartanak” – írtam egy éve, és csak annyiban történt változás, hogy még rosszabb lett a helyzetük. A baloldali-liberális oldal csodavárásával ellentétben már a 2012-es zászlóbontás idején is látni lehetett Bajnai Gordon politikusi alkalmatlanságát a pártvezetői, szervezői, szónoki és egyáltalán, ellenzéki vezéri szerepre. „Nos, a mítosz készen áll, de mi van mögötte? Nem láttuk még Bajnai Gordont saját politikai erőt építeni, uralva azt befelé, képviselve kifelé, miközben saját akaratát érvényesíti egy szövetségesi politikában, beszállva a mindennapos politikai küzdelmek mocsarába” – írtam akkor a Magyar Narancsba. 2013 a Bajnai-mítosz szertefoszlásának az éve volt. Az Együtt-PM vezetőjét először egy Mesterházy Attila sakkozta ki a falkavezéri játszmából; majd az év végére az előbb emlegetett mocsárból előmászó, önmagát újra a politikai porondra emelni képes Gyurcsány Ferenc és szektás pártja, a DK is felnőtt melléje. Bajnaiéknak jelenleg a parlamenti küszöb megugrása lehet a cél, ezt egyébként valószínűleg teljesíteni is fogják, a balos-liberális érzékenységű technokrata imázsnak van ennyi híve Magyarországon. Az SZDSZ egykori helyét és szavazóbázisának egy jelentős részét például könnyen átveheti a Bajnai-párt. Nem érdemes sokat írni az LMP-ről: pár hónappal a választások előtt magasnak tűnik nekik az ötszázalékos küszöb, de a saját 2010-es vállalásaihoz és elveihez hű párt legalább egyenes gerinccel eshet el a csatában.

Érdekes viszont, hogy a Jobbik mennyire elhalkult 2013-ra: támogatottságát nem tudta növelni, ott maradt, ahol az egész eddigi ciklusban volt, és jelenleg egyáltalán nem reális egy újabb nagy jobbikos áttörés veszélye. A radikális, akciózó szatellitszervezeteket szinte nem is lehetett idén látni (a külföldi sajtóban azóta is kénytelenek több évvel ezelőtti gárdamasírozásokat bevágni az aktuális rettegdéhez); a Jobbik maga pedig pozitív, fiatalosnak és befogadóbbnak szánt imázskampányt épített az utóbbi hónapokban. És hiába csak egy kiszámított kommunikációs kampányról van szó, a sokat szenvedett magyar közéletnek csak jót tesz, hogy a radikális jobboldal letompította önmagát, és – számos nyugati radikális erőhöz hasonlóan – áramvonalasabb, türelmesebb képet mutat magáról.

Ugyanakkor: rezsicsökkentés!

Ennyit a pártokról, van ennél fontosabb is: ez a gazdaság helyzete. A 2013-as politikai konszolidáció részbeni gazdasági stabilizációval párosult. 2004-es uniós csatlakozásunk óta először kikerültünk a túlzottdeficit-eljárás alól. A hiányt tartósabb időre sikerült leszorítani. Negyven éve nem látott alacsony szintre került az infláció. A 2010-ig gyorsan növekvő államadósságot évek óta sikerült szinten tartani. Szigorúan e számokat és folyamatokat nézve a jelenlegi európai középmezőnybe tartozunk, bóvli kategória ide vagy oda. De az unortodox gazdaságpolitika eredményeit kiegyensúlyozzák annak kudarcai: a tartósan alacsony befektetési ráta, a gazdaság szereplőinek bizalmatlansága a magyar közállapotok iránt. A versenytársaink jelentős részéhez képest csigalassúságú növekedésünk ennek az eredménye. Mégis, a 2009-2010 körüli mélypontokhoz képest stabilabb, több bizakodásra okot adó helyzetben van a magyar költségvetés és a gazdaság. De erre ne bontson pezsgőt senki.

A konszolidáció létező alapjairól írtam eddig, de mi is van a címbeli agyaglábakkal? Az, hogy a jelenlegi rendszert annyira bomba-, katasztrófa-, cunami- és választásivereség-biztosra tervezték, hogy nem marad benne hely bármifajta rugalmasságnak, sokszínűségnek, a nem pártpolitikai logikában gondolkodókkal és cselekvőkkel (gazdasági szereplőktől a civil szféráig) való párbeszédnek, a ma minden korábbinál gyorsabban változó valóságra való reagálási képességnek. Na nem, mintha Orbán Viktor nem lenne képes villámgyors döntésekre és iránymódosításokra, ha politikusi érzékei ezt diktálják. De ez Orbán Viktor. Semmi több, senki több. A rendszer oly mértékben Orbán öröknek és biztosnak hitt politikai zsenijére épül, hogy bármi más eshetőségre nincs és nem is lesz felkészülve. A mai napig kitartó politikai siker persze fel is erősíti azokat a nézeteket, hogy a Fidesz, a kormány mindent tökéletesen csinált eddig; és ha – amint az most valószínű – 2014 tavaszán is nyer a Fidesz, ugyanezt kell folytatni, ha kell, még nagyobb lendülettel.

És nem csak a hatalompolitizálásról és a centrális erőtér belakásáról van szó: az új alaptörvénnyel és sarkalatos törvények tömegével új alkotmányos rendszer jött létre. Hogy ez a teljes mértékben bebiztosítottnak és hosszú távúnak szánt rendszer – amely csak annyira képes önkorrekcióra, amennyire annak legfőbb döntéshozója, Orbán Viktor képes – mennyire lesz jóval 2014 után is működőképes, életképes, még nem tudjuk. Kerülhet-e például egy nem kétharmados Fidesz-kormány maga ásta csapdahelyzetbe a saját kétharmados törvényeinek tömegei miatt? Ha a gazdasági bizalomvesztés, a beruházások alacsony aránya tartós marad; ha nem lesz erőteljes gazdasági kibontakozás, amivel legalább a nálunk sikeresebb kelet-európai országokhoz felzárkózhatunk; ha a tanultabb és aktívabb fiatal rétegek elvándorlása tovább tart – akkor agyaglábú lesz a konszolidáció. És az orbáni rendszer csak egy professzionális politikai hadjárattal elnyert, majd kimerevített 2010-es pillanat lesz egy tartósan leszakadó, legjobb esetben is csak helyben járó észak-balkáni országban.

De legalább: rezsicsökkentés!