Stabilizált orbáni államizmus – Mandiner2013 VI.

Idén 2010-hez, 2011-hez és 2012-höz hasonlóan újra, immár negyedik alkalommal kérdeztük meg mandineres bloggereinket: hogyan értékelik a 2013-as évet? A napokban posztsorozatunkban válaszolnak kérdésünkre. 2013-as évértékelő sorozatunkat a Fortepan 1913-as képeivel illusztráljuk.

Kovács Péter válasza.

*

2013-ban eldőlt a 2014-es országgyűlési választás, ahogy Pintér Bence is írta. Bebizonyosodott, hogy a kiépült orbáni rendszernek jelenleg nincs valódi kihívója. Pedig év elején még minden a nagy baloldali összefogásról szólt; hogy aztán az ország nyilvánossága előtt váljon előbb bohózattá, majd szimpla helyezkedéssé az ellenzék helykeresése. Nem is azt sajnálhatjuk igazán, hogy egyaránt kiderült a nagy reményekkel visszatérő, ám sótlansága és tökéletes karaktermentessége miatt komolytalanná váló Bajnairól és a bajai videó-üggyel az MSZP-n belül is óriásit bukó Mesterházyról, hogy alkalmatlanok miniszterelnöknek; hanem azt, hogy képtelen volt a baloldal új, és valóban hitelesen demokratikus szereplőket kitermelni. Mert 2013-ban ennek a szerepnek nem feleltek meg sem a 4K!, sem a Szolidaritás, sem a HaHa politikai babérokra törő fantasztái; nem is beszélve a Dopeman-féle bohócokról és az egykori SZDSZ tömeg nélküli egyszemélyes pártokban próbálkozó korábbi figuráiról. Visszatért viszont Gyurcsány, aki a fent nevezetteknél kétségkívül tehetségesebb túlélőnek bizonyult, így nagyot segítve ezzel a Fidesz győzelmi esélyeit.

Hiszen a kiábrándult Fidesz-szavazókat mi mással is lehetne visszarángatni a zászló alá, mint magával a gyurcsányi ördögfigurával? Sokatmondó, hogy az év végi felmérések alapján már a baloldali pártválasztók komoly hányada is Fidesz győzelmet vár. Ráadásul a különutasok sem jelentenek alternatívát: a Jobbik vitorlájából a Fidesz propaganda-henger kifogta a szelet, a korábbi kinyilatkozásaihoz meglepően ragaszkodó LMP pedig saját politikai sírját ásta meg önállóságával.

De nagy örömködésre a kormánypárt köreiben sincs sok ok. Az Orbán-rendszer kiépült, és olyan vonásokat is mutat, amely a magyar politikatörténettől ugyan nem, de a sokunk által elképzelt ideális polgári demokráciától meglehetősen idegen. Egyre több fontos állami pozícióba kerültek pártközeli és pártemberek, lezajlott a gazdasági és kulturális területszerzés, 2013-ban olyan mértékű botrányokat élt át a rendszer, mint a felháborító trafikügy.

És ez nem csak azért volt, mert a kommunikációs paneleket sikeresen ültetik be az emberek agyába; hanem mert Orbán sikeresen lovagolja meg az országban mindenhonnan csöpögő nosztalgiát az erős, minden problémát megoldó állam iránt. Orbán éppen megköti az alkut a néppel, mely szerint megadjuk nektek a telek, az autó, a kiszámítható élet látszatát, cserébe mi majd irányítjuk ezt az országot, ti pedig csak látszólag szólhattok bele. A jelek szerint a többség ma is vevő erre az alkura, ahogy vevő volt a korábbi évtizedekben is. Ez huszonöt év egyéni gazdasági mélyrepülései után nem is meglepő, egész régiók kapaszkodnak az állami alamizsnákba valódi piaci lehetőségek híján, az önkormányzati adósságvállalástól kezdve a közmunkákon át a választási adu-ászként előhúzott rezsicsökkentésig.

Egyelőre működik a dolog, sőt, stabilizálódik. Az ország nem omlott össze, az Unió által korábban hevesen támadott intézkedéseket többen is másolják Európában; és ha egyszer végre vége lesz ennek a hosszú válságnak, akár még valódi fellendülés is jöhet. Mert ami most van, az kozmetikázott korrekció. Ami egy dolgon bukhat nagyot: a devizaadósságok tengerén. Érzékeli azt Orbán is, hogy mindent boríthat a devizaadósok ügye, ráadásul könnyen visszaüthet az eddigi sikerkommunikáció, ha nem történik valódi intézkedés. Valamit lépni kell 2014-ben, és lépni is fognak; ráadásul a Kúria év végi döntése után kioszthatnak egy sallert – nagy közönségtámogatással – a függetlenként működni próbáló bíróságoknak is, ezzel kiteljesítve a hatalmi politizálást.

De történtek jó dolgok is 2013-ban. Ötszázezer határon túli magyar lett újra magyar állampolgár, ami ma még csak Fidesz-sikernek tűnik, de hosszú távon átformálhatja a hazai nemzetpolitikai gondolkodást is. Ennek jele volt Hiller István kijelentése egy Szent Korona-konferencián: az MSZP szerint is szélsőséges, aki nem tiszteli a nemzeti szimbólumokat, leginkább a Szent Koronát. Ha lassan is, de formálódik pár dologban a nemzeti minimum közös elve. Ebben a határon túliak egyszerre értékelvűbb és modernebb tömegeinek kulcsszerepe lesz a jövőben.

Feltétel nélkül támogatandónak tartom a család- és gyerektámogatási politikát is. Ami annál inkább is égető, mert közben éppen a szemünk előtt zajlik újabb magyar százezrek kivándorlása az anyagi kilátástalanság elől Nyugatra. Kelet-Európa közös tragédiája ez, de az Amerikába történő, 20. század eleji kitámolygás és 1945, 1956 elveszített magyar tehetségeinek fényében évtizedekre ható tragédia lehet minden egyes elveszített ápoló, orvos és kőműves. A művészeti élet nem véletlenül próbálta érzékeltetni 2013-ban a probléma horderejét szenzitív alkotásokkal.

És végül: tavaly sem derült fény a rendszerváltás valódi történetére. Schiffer András továbbra is kiáltja a szavait a pusztába, de nem nyíltak meg az úgynevezett ügynökakták. Amikből nem is a megfenyegetett nyomorult ügynökök, hanem a rendszer mozgatóinak kiléte, a rendszer maga lenne érdekes. És főleg, az, hogy ezek a struktúrák hogyan változtak mai életünk valódi meghatározóivá, hol és hogyan hatnak ma is. Erről nincsenek illúzióink. 2014-ben sem fog kiderülni.