Hogy ne tévedjen el a lovas – Szempontok az első világháború centenáriumára

A súlyosbodó szifilisztől és a nemzethalál víziójától gyötört vátesz, Ady Endre Az eltévedt lovas című versével jelezte 1918-ban, hogy valahol nagyon utat vesztettünk; és eztán már csak üdvözletét küldte a győzőnek, hogy „ne tiporjatok rajta nagyon”.

A nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes tavaly márciusi kézdivásárhelyi lovas bevonulását figyelve nem vagyok benne egészen biztos, hogy legfelsőbb szinten minden rendben lesz „szakmailag” az első világháború centenáriumának állami megemlékezéseivel, ezek üzeneteivel. Elsődlegesen a szoboravatásokra, utcanévcserékre, a köztársasági és miniszterelnöki, miniszteri, államtitkári beszédekre, tehát a szimbolikus politika autentikus reprezentációira utalok; hiszen ezek járják körbe a híradásokat, nem például a Mandiner Romsics-interjúja.

A nyugati megközelítések is nyugtalanítóak ezúttal. Gondolok Michael Gove brit oktatási miniszter kijelentésére, miszerint itt az ideje, hogy leszámoljunk az első világháborús „baloldali” mítoszokkal, például a Fekete vipera negyedik évadában vagy a hatvanas évek végén rendkívül népszerű Oh! What a lovely War! című musicalben – utóbbinak történész konzultánsa a harmadszorra magyar történésznőt feleségül vevő A. J. P. Taylor volt – megjelenített defetista maszlaggal. Gove szerint az első világháború nem „félresikerült mészárszék” volt és nem tudatlan politikusok és sötét tábornokok – by the way: Sir Douglas Haig kiköpött Bencsik András – küldték pusztulásba megtévesztett katonáikat; hanem a brit katonák igenis tudatosan a hazáért és a királyért küzdöttek a somme-i csata poklában, az Európát fenyegető németek ellen. Már csak az „istentelen hunokat” kellett volna hozzátennie. Jönnek vissza a keresztre feszített katonák és a levágott mellű apácák?

Egy olyan ország oktatási miniszterétől, amelynek köztévéje a Szomszédok helyett a Monty Python Repülő Cirkuszával járult hozzá az egyetemes emberi kultúrához, de említhetjük a mai napig példaértékű 1964-es huszonhat részes The Great War című dokumentumfilm-sorozatot is, több önreflexiót várhatnánk. Efelé haladna az első világháború centenáriumi újragondolása? A gazdasági válság felerősítette euroszkeptikus légkör – megjegyzem, a német gazdasági dominanciájú Európai Unió előképét leginkább az 1916-os Mitteleuropa-koncepcióban találhatjuk meg – az első világháború nacionalista jellegű újraértelmezései felé mutat, ahol minden nemzet jogos önvédelemként cselekményesíti a saját első világháborús szerepvállalását. Kell ez?

Nem muszáj hősnek lenni

Ezért néhány alternatív szempontot fogalmaznék meg. Nem kell Ady-kaliberű vátesznek lenni ahhoz, hogy kijelentsük: a 2014-től kezdődő ünnepélyes megemlékezések mind a tényleges, mind szimbolikus térben elsődlegesen az 1920-as évektől emelt „hősi halotti” emlékművek körül fognak lokalizálódni. Noha az első világháború vonatkozásában a „hősi halottság” mítosza különösen problematikus. Egy olyan „nagy háborúról” beszélünk, ahol statisztikailag a sebesülések 85 %-át a tüzérség okozta. A sebesültek testéből több csontot és fogat távolítottak el, mint repeszt. A gránátoktól szétrobbanó katonák ugyanis telibe kapták bajtársaikat. Hősies ez? „Nem muszáj hősnek lenni, ahol nem lehet” – írta József Attila. Még ha az első világháború első magyar áldozatainak története, a Belgrád és Zimony közti vasúti hidat védőké, kifejezetten adja is magát a hősies cselekményesítésre. (NohaKovács Péter és társai kultusza valósággal kínálja magát a történészi dekonstrukcióra.) De ez a kivétel, mintsem a szabály.

Azt tudjuk, hogy hány magyar vesztette életét az első világháborúban. És azt is, hogy mennyien tűntek el. Az „eltűnt” kategóriába soroltak nagy számát egyébiránt – valószínűleg ezt se mindenki tudja – jelentős részt az okozta, hogy a katonákat azonosíthatatlanná tépték szét a gránátok; és akiket nem azonosítottak, mentek az eltűnt rubrikába. De azt tudjuk-e, hogy a halottak közül hány magyar katona lett öngyilkos a fronton? Hadd utaljak csak Otto Dix Der Krieg metszetsorozatának sokat sejtető képére. És a számokon túl mennyit tudunk a magyar harcolókról? Hogy például mennyire kínozták őket a szúnyogok? (A keleti front mocsaras vidékein ez nem volt vicc.) És hogy a nagy szenvedések közt hány bajtársi kapcsolat fordult át homoszexuális viszonyba? Utóbbi a harctéri öngyilkosságok mellett a hadtörténelem másik tabuja.

Történészként azonban az elesetteknél jobban érdekelnek azok a katonák, akik túlélték az első világháborút. Ők pedig nem úgy kerültek vissza a frontról – leszámítva persze a minden hadseregben jelentős számban jelenlévő pszichopatákat –, mint a főhős egy hollywoodi akciófilmben („A főhőst tízszer eltalálják, de szerencsére csak egy horzsolás”), amikor a leszámolás végeztével szirénák fényében ráterítik a hősre a kockás lepedőt, és minden helyre jön. Nem. Ellenvetik, hogy a dédnagyapa sohasem mesélt traumatikus élményekről? A traumának épp az a meghatározója, hogy kibeszélhetetlen.

Az első világháború egy egész generáció életét meghatározta, mély, negatív nyomokat hagyott: okkal jelölik meg német történészek tanulmánykötetük címében az első világháborút a huszadik század „őskatasztrófájának”.

A huszadik század őskatasztrófája

Ha „őskatasztrófa”, akkor fölmerül a kérdés – és fel is tették nekem egy Terror Házában rendezett első világháborús műhelybeszélgetésen –, hogy mit vesztett Magyarország? Az ország területének kétharmadát, nyilván. De most inkább induktívból megyek deduktívba, és azt teszem föl, hogy mit vesztettem én? Bizonyára sokan felhörrennek, hogy egy történész leírja azt, hogy „én”, hiszen ilyet történelmi munkákban és első randin nem szabad mondani. Noha a „szubjektivitás” kilúgozása a történettudományból egy 19. század végi „objektivista” tudomány-episztemológiai álláspont, amely – bízom benne - már igazán a végéhez közeledik.

Sokaknak ismert lehet a „frontélmény” által meghatározott „frontkatona” alakja, az első világháborúban tömegével termelődött, lelkileg sérült figura toposza. Utaljunk arra, hogy a leghíresebb frontkatona, aki megsérült az első világháborúban, és ez maradandóan meghatározta egész későbbi életét, az Adolf Hitler. Aki a Mein Kampfot olvasta, tudja, hogy Hitler gyakorlatilag ebből az élményből, ebből az első világháborús sokkból bontja ki egész későbbi világképét. Nem Hitler volt az egyetlen frontkatona, több tízmillióan voltak. Nem lehet kérdés, hogy a második világháborút szorosan össze kell kötni az elsővel egy „harmincéves európai polgárháborút” tételezve Malraux nyomán. Ilyen értelemben az, hogy a kedvenc szerzőmet, Szerb Antalt 1945 januárjában keretlegények verték agyon, összefüggésben van az első világháborúval. A magyar szélsőjobboldal bázisát első világháborús frontkatonák alkották. Az első világháború ugyanis a társadalom jelentékeny részének „brutalizációjához” vezetett, a „brutalizáció” fogalmát George L. Mosse fogalmazta meg az eliasi „civilizáció folyamata” ellentéteként.

A „brutalizáció” jelensége az első világháború okozta lelki sokknak az egyik össztársadalmi lenyomata. Mindig az áldozatok vagy a sebesültek számára hivatkozunk, de az a lelki sérülés, amelyet ezek a katonák érezhettek, általában – különösen a magyar irodalomban – nem jelenik meg. Például a hadtörténetírás a történetírás aldiszciplínái közül nagy átlagban a legelmaradottabb Magyarországon (a helytörténetírás mellett). Hogyha megnézzük a hagyományos magyar hadtörténeti munkákat, azok gyakorlatilag a hadműveleti naplóknak az átírásai: „A Novara 17 óra 2 perckor tüzelni kezdett.” Az, hogy aki éppen tüzet parancsolt vagy tüzet nyitott, mit érzett ekkor, hogy mi volt az ütközetnek a mentális recepciója, legtöbbször nem jelenik meg. Ha az első világháborút a centenáriumhoz közeledve megpróbáljuk újragondolni, akkor ebben az irányban kell haladni.

Amennyiben az első világháború százéves historiográfiáján végigfuttatjuk tekintetünk, megállapíthatjuk, hogy először a politikatörténeti, diplomáciatörténeti megközelítések voltak jellemzőek, aztán a történészek a társadalom felé fordultak, majd jött a nyelvivel egybekötött kultúrhistóriai fordulat – most ideje a kultúra felől közelíteni Magyarországon is. Hogy lefordítsam: az első azt vizsgálja, hogy miként jött létre a front; a második, hogy hogyan került a katona a frontra; a harmadik perspektívából azt szemlélhetjük, hogy a frontkatona miként tekintett a harctérre.

Arra nézve, hogy az első világháború mekkora sokkot jelenthetett a résztvevőknek, az Ének a búzamezőkrőlt tudom ajánlani. Ez egy 1947-es Szőts István-film, Balázs Béla volt a művészeti tanácsadója, aki a filmesztétika egyik megalapítója világszinten. És mellesleg maga is egykori frontkatona volt, aki a nagy 3D-élményt keresve jelentkezett önkéntesként a frontra, és 1916-os Lélek a háborúban című művében örökítette meg személyes frontélményeit. (1914-ben publikált Párizs-e vagy Weimar? című írása pedig a háború mellett összeurópai szinten szövetségi alapon elköteleződő értelmiség története szempontjából jelentős, ebben a fiatal Balázs letette voksát a német kultúra mellett a franciával szemben.) A szuggesztív Ének a búzamezőkről egy 1929-es Móra-regénynek az adaptációja. Érdemes megnézni és elgondolkozni az ebben a filmben elég jól megragadott „sokkon”, hogy milyen lelki sérüléseket szenvedhettek a katonák, innen, alulról megközelítve az egész első világháború problematikát.

Zsidó és magyar bűnbakok

Visszatérve a zsidó Szerb Antal megölésére: valószínű, hogy a magyarországi holocaust feltételének létrejöttét, tudniillik, hogy az európai szintén jelentékeny létszámú magyarországi zsidóság deportálása széleskörű magyar asszisztencia mellett valósulhatott meg, szintén az első világháború környékén kell keresni. Bihari Péter sokat kritizáltLövészárkok a hátországban című munkája legalább kísérletet tett a genealógia feltárására. A nevezett munka mindenesetre jól mutatja, hogy a magyarországi közbeszédben 1916-tól miként kezdett bűnbakként megjelenni a zsidóság (lásd a papírtalpú bakancsok toposzát), és ez megágyazott a későbbi hazai tőrdöfés-elméletnek. A kifárasztásos háború egyébként nem túl bonyolult lényegének megértése helyett egyszerűbb összeesküvés-elméletekbe menekülni. Utóbbinak talán legexpresszívebb magyarországi lenyomata Tormay Cécile Bujdosó könyve, melynek elemzésére itt nem térnék ki (tanulmányom a Kommentárban). A hírhedt mű gyakorlatilag a magyar eszmetörténeti megfelelője Polanski Iszonyatának, és nem kételkedem, hogy Roman Polanski, aki nagyon jól ért a nők ideg-összeroppantásához, egy nagyon jó filmet forgatna aBujdosó könyvből.

De nem ereszteném el a „bűnbakolás” (by Pók Attila) kérdését. Érdemes lenne megvizsgálni, hogy a geopolitikai okokkal magyarázható trianoni békeszerződés – melynek legendáit Ablonczy Balázs szinte már nem győzi sokadszorra cáfolni – nyilvánvaló igazságtalanságát miképpen tudtak a nyugati nagyhatalmak saját lakosságukkal elfogadtatni? Magyarországnak bűnbakszerepet kellett juttatni. Egy példát hoznék: Perry Anderson a hetvenes években írt az abszolutizmusról egy alapművet egészen a huszadik század elejéig elvezetve az abszolutista berendezkedések történetét és elemzését. Tudományos bestseller volt, megjárta a nemzetközi történész-világkongresszust is, magyarul Az abszolutista állam címmel jelent meg 1989-ben. Ebben Tisza István egyértelműen úgy jelenik meg, mint a Monarchia „rossz szelleme” (amolyan Darth Vader), az első világháború kirobbantója; a megszemélyesítője annak az elnyomó magyar nemzetiségi politikának, magyar birodalmi ambíciónak, amely a német militarizmussal karöltve első világháború kirobbantásáért felelős. Noha tudjuk, hogy Tisza az utolsó pillanatig ellenezte a Szerbia elleni háborút, hiszen a Monarchián belül Magyarországnak kivált nem fűződött érdeke hozzá. Hangsúlyozom, hogy ezt nem egy Népszava-publicista fejtette ki, hanem egy világhírű sztártörténész.

A magyarság bűnbakszerepének vannak előzményei. Csak meg kell nézni, hogy már a felvilágosodás óta miként fogalmazták meg például Franciaországban népünket egybarbár, Ázsiából a szláv kultúrnépek közé betolakodó vad és elnyomó népnek. És ezt akár etimológiai szempontokkal is alátámasztották. Például azzal, hogy a megye egy szláv szó, amunka szláv szó, és így tovább; tehát mindazon társadalomszervezeti elemek, melyekből fel tud épülni egy civilizált társadalom, szláv eredetűek és átvételek, hiszen a magyar egy barbár nép, önmagában ilyeneket alkotni képtelen. Ezért Magyarországot nem kell sajnálni a büntetés miatt.

A német faj sokszarúsága és A háború biológiája

Az egyik legérdekesebb első világháborús tematika, hogy miképpen démonizálták egymást a hadviselők; ehhez Umberto Eco egyik kiváló esszéjét ajánlanám, Ellenséget alkotni a címe. Ebben Eco idéz egy 1915-ös francia munkát, Berillon professzortól A német faj sokszarúságát, amelyben a francia tudós tudományos vizsgálataival kimutatja, hogy a németek átlagosan többet és büdösebbet szarnak, mint a franciák. Bizony, a nagyhatalmak exponensei ilyen alvilági szintig levitték az ellenség démonizálását, hogy ezt már nevezhetjük diabolizálásnak is. A „káposztazabáló” német népnek büdös népként megfogalmazása kiválóan reprezentálja, miként jelentek meg az első világháborúban a faji szempontok. A rossz szagnál válthat-e bármi is ki zsigeribb ellenérzést? „Büdös románok.” Ismerős?

Bizonyára. De az talán kevésbé, hogy Magyarországon nemcsak a „szőrös talpú” szomszédok irányában működött ez a metódus, hanem nyugat felé is: Tisza István folyóiratában, a Magyar Figyelőben 1915-ben Színesbőrűek a fehérek ellen című írásában azt tematizálták, hogy a franciák és az angolok színesbőrű gyarmati katonákat alkalmaznak a világháborúban a „felsőbbrendű fehér faj ellen”. Ennyire démonikusak az antanthatalmak – jön a magától értetődő konklúzió.

A rasszista világkép az első világháborús években forrott ki. Magyarországon egy Méhely Lajos nevű akadémikus, neves biológus (életművéről röviden a Mandineren) 1915-ben megírta A háború biológiája című szociáldarwinista értekezését, amelyben a pontyok és a galandok szaporodási és élettani analógiáinak segítségével kimutatta, hogy Magyarországnak szükségszerűen győzedelmeskednie kell a világháborúban ellenségei ellen. Eljött 1918-ban a háború vége, a vereség. Ha a magyar faj felsőbbrendű, és a német is, mert ez volt a soha fel nem adott elméleti alapállás, mégis elvesztettük a háborút, akkor mi történhetett? Azt, hogy korábban fajunkat megrontották. „A vér megromlott” – szögezte le Méhely.

Mit ír később Prohászka Ottokár Méhely Lajosnak? „Méltóságod voltaképpen a mi vezérünk, aki a nagyharangot veri félre; mi csak a csilingeket rázzuk.” Megint azt látjuk, hogy a faji gondolat ezekben az években nyert teret – hazánkban is.

Ilyet csak egy német találhat ki

Külön esszében kéne hosszabban kifejteni az első világháború steampunk jellegét, ezúttal csak a tengeralattjárók megjelenésére utalnék. A német Sebastian Haffner A Német Birodalom hét főbűne az első világháborúban című, kíméletlenül önkritikus és egyetlen délután kiolvasható könyvecskéjében a negyedik bűnként jelöli meg a korlátlan tengeralattjáró-háború meghirdetését – amelyre valóban csak azt mondhatjuk, amit ilyenkor torpedóként szoktak ellőni rendre a historikusok, hogy ez több volt, mint bűn: hiba. Abból is a halálosabb fajta.

A korlátlan tengeralattjáró-háború ugyanis jogalapot adott az addig távol maradó USA-nak arra, hogy a civilizáció védőjeként – és nem a saját befektetései behajtójaként – küldje csapatait Európába. (Az USA Európában való megjelenése egyben egy új világrendszer kezdete.) Ez a fejlemény Németország legyőzése után pedig a „példás büntetés” erkölcsi igazolását adta a győztesek kezébe: azzal, hogy a félelmetes U-Boot-okra mutogathattak, amiket nem volt nehéz a „német militarizmus”, vagyis a technikával párosult gonoszság szimbólumának megtenni.

Mint már utaltam rá, az első világháború után a „német militarizmust” tették meg egyik fő felelősnek a háború kirobbantásáért. A tengeralattjárók bevetése ugyanis ellent mondott mindannak a felvilágosodás óta uralkodó fejlődéstörténetnek, miszerint az emberi nem útja a folytonos erkölcsi és technikai tökéletesedés útja, lásd a tizenkilencedik század végi Verne-regényeket. Nem. A tengeralattjáró egyszerre volt tökéletesen összerakott szerkezet, az ész és a technika diadala – noha az első világháborús merülések idején még igencsak recsegtek-ropogtak az összetartó szegecsek. Ugyanakkor azzal, hogy a tengeralattjáró „genetikailag”, mármint gyárilag alattomosan támadt, az elsüllyesztett hajók utasait pedig szükségszerűen ítélte halálra, hiszen utastér híján senkit nem tudott fölvenni, szinte kínálta magát, hogy megtegyék a gonoszság szimbólumának. Perfekcionizmussal párosuló gonoszság: van ennél rosszabb szcenárió? És ezt találta meg az antant propaganda a német tengeralattjárókban. És nem felejtették el hozzátenni, hogy ilyet „csak egy német” találhat ki. És ha ez így van – tették föl a kérdést –, a németek talán született gonosztevők? Megkezdődött a kollektív bűnösség kora.

Rágd a szívükbe

Miért mondtam végül el a tengeralattjárós példát? Azért, mert olyan érzékenységgel kell viszonyulnunk az első világháborús magyar szerepvállaláshoz, mint Haffnernek a némethez. (Mellesleg Haffner Megjegyzések Hitlerhez című műve John Lukacs szerint a legjobb rövid Hitler-könyv, szerintem is.)

Hogy írásomat összefoglaljam: érdemes az első és a második világháborút összekötni, és a második világháború előzményét egyértelműen az elsőben meglelni, és így újraolvasni az eseményeket. Arról nem is beszélve, hogy Magyarországon 1991-ig szovjet csapatok állomásoztak, szintén elválaszthatatlan az első világháború időszakától: hiszen mikor jött létre a Szovjetunió (akkor még nem ezen a néven)? 1917-ben. A huszadik század két legnagyobb hatású eszméjének, a kommunizmusnak és a nácizmusnak is az első világháborúban vannak a gyökerei.

Engedjük el bátran hőskultuszt. Én örülnék, ha az első világháború centenáriumi megemlékezései során nem a sérelmi narratíva uralná a történelmi beszédet, és kivált nem„Horthy Miklós, a Novara hőse” lenne a kirakatban, hanem a közkatonák emléke.

Ne tiporjatok rajta nagyon.