1914-2014

Mi 1914 és a Monarchia öröksége 2014-ben?

2014. január 13. 10:33

1914-ben, az első világháború kitörésével sokak szerint egy világ omlott össze. De valóban így volt-e? 1914 korszakhatár mivoltáról, az Osztrák-Magyar Monarchia elmúlásáról és Magyarország tartós leszakadásának körülményeiről beszélgettünk Romsics Ignác történésszel; aki hajlik annak elfogadására, hogy az első világháborút lezáró békerendszer valójában csak egy fegyverszünetet eredményezett.

Kovács Péter:  Sok történész szerint az első világháború kitörésével ért véget valójában a 19. század eszmeisége és kezdődött a 20. századé. A francia forradalomtól kezdődő „hosszú” 19. századról és a világháborútól az 1989-es rendszerváltozásokig tartó „rövid” 20. századról beszélnek. Ön szerint mennyire helytálló ez a korszakolás?

Romsics Ignác: – Igen, valóban sokan alkalmazzák ezt a korszakolást, legismertebb talán közülük Eric Hobsbawm brit történész. A tetszetős periodizációnak azonban csak politikatörténeti kategóriákban gondolkodva van értelme és ott is csak bizonyos megszorításokkal. Ha kilépünk ebből a perspektívából, és más dimenzióban vizsgáljuk a kérdést, akkor már nem biztos, hogy releváns. El lehet gondolkodni azon, hogy vajon a villamosság, a műanyag vagy a robbanómotor felfedezése a 19. század utolsó harmadában nem gyakorolt-e nagyobb hatást a 20. századra, mint az első világháború. Hiszen mit is jelentett 1914-18 az USA vagy Ausztrália lakosainak többsége szempontjából? Gyakorlatilag semmit. Ugyanez igaz az 1989-es kelet-európai politikai változásokra is. Ahogy a világ egészére az 1970-es évek olajválsága utáni mikroelektronikai és energiafelhasználási változások jelentősebb befolyással voltak a politikainál, ugyanúgy a 19. század utolsó harmadának technikai fejlődése jóval fontosabb határvonalnak tűnik az emberiség egészének szempontjából. Ráadásul erre az időszakra, a 19. század végére esik a hagyományos kifejezési formák felbomlása is a művészeti életben.

Tehát nem volt őskatasztrófa az első világháború?

Abban az értelemben az volt, hogy addig soha nem látott mértékű pusztítással járt. Közel 10 millió ember halt meg, s több millióra rúgott a sebesültek száma is, akik egész életükre nyomorékok maradtak. Meg kell azonban jegyezni, hogy az emberiség már korábban „kipróbálta” az ölés új és minden korábbinál pusztítóbb technikáit. Már a búr háborúban megjelentek olyan tipikusan 20. századinak tartott eszközök, mint a géppuska, vagy a koncentrációs táborok. Annyiban azért mégis más volt a korábbi konfliktusokhoz képest, hogy a hátországot is mobilizálták, s az európai férfilakosság nagy részét kivitték a frontokra. A parasztkatonák számos esetben egészen új, addig nem látott világokkal ismerkedtek meg. Gondoljon az alföldi magyar bakákra, amint az Isonzo mögötti magas és meredek hegyekre másznak, Caporetto és Doberdo közelében. Mindazonáltal nem biztos, hogy ebből az élményből minden 20. századi folyamat levezethető. A bolsevizmus eszméje, az antiszemitizmus vagy a szélsőjobboldali ideológiák már korábban megjelentek.

Következett viszont az első világégésből a második.

Ezzel viszont teljes mértékben egyetértek. Hajlok annak elfogadására, hogy a kortársak által Nagy Háborúnak nevezett első világháborút lezáró békerendszer valójában csak egy fegyverszünetet eredményezett. A fő problémát nem oldotta meg, nevezetesen, hogy az eltérő fejlődési ütem miatt Németországnak és Japánnak, sőt kisebb mértékben Olaszországnak „nem volt helye a nap alatt”. Legalábbis nem olyan, amilyent ők elképzeltek maguknak. A 19. század végére a nagyhatalmak felosztották egymás közt a világot, ami az új hatalmak megjelenése következtében elkerülhetetlenül konfliktusokkal járt. A világ konfliktuszónáinak egyike volt a Balkán. Az, hogy itt robbant fel végül a puskaporos hordó, majdnem véletlennek tekinthető. Néhány évvel korábban Észak-Afrikában is felrobbanhatott volna. A két háború kiváltó okainak hasonlósága mellett ugyanakkor a különbségeket is látnunk kell. Míg az első világháborúnál lényegében csak racionálisnak mondható célokat találunk, a második világháború területszerzési törekvései kiegészültek a zsidóság elpusztításának szándékával, amelyre nincs racionális magyarázat. A történelem tehát egyszerre a változásnak és a változatlanságnak a keveréke. Ebben  és más esetekben is. A politikai változások soha nem alakítják át zsigerileg az embereket.

Az első világháború sokak szerint megsemmisített egy polgári optimizmust, egy folyamatos fejlődésbe vetett hitet is.

Legalább részben ez is csak utólagos nosztalgia. Nietzsche-re például koránt sem volt jellemző ez az optimizmus. Másrészt a 20. században is akadtak jelentős gondolkodók, akik a szörnyűségek mellett fontosnak gondolták az előrejutás, a fejlődés jeleit is. A 19. század eszmei irányzatai egyébként csaknem változatlanul tovább éltek a világháború után is. Gondoljon csak a magyar művészeti élet folytonosságára. Amit az 1920-as években látunk, az mind jelen volt már a századelő kulturális forradalmában is.  Magyarországon is csak az 1930-as évek elején lépett fel egy új generáció, amelynek legmeghatározóbb áramlatát a népi mozgalom jelentette.  Minden korszakban akadnak olyan csoportok, amelyek nosztalgiával gondolnak vissza az előzőre, és olyanok is, amelyek anti-korszaknak tekintik azt. Előbbiek a „vesztesek”, utóbbiak a „nyertesek”. A „boldog békeidők” képe a háború, a forradalmak és Trianon után, egy nagyon nyomorúságos helyzetből visszatekintve formálódott. A francia forradalom előtti állapotokhoz képest sok konzervatív szemében a 19. század is hanyatlásnak tűnt. Ők a polgári átalakulás előtti korszakokra gondoltak vissza vágyakozva. A 20. századi liberális polgárok pedig a 19. századra. A szociáldemokraták és a már említett népiek szemében ugyanakkor egyik korszak sem tűnt vonzónak, ők új világot akartak építeni.  Azzal viszont mélyen egyetértek, hogy mentális értelemben a frontélmények brutalizálták társadalmat. Ez tömeges és maradandó hatású volt.

A mi térségünkben azonban valóban politikai határvonal volt az első világháború. Soknemzetiségű birodalmak szűntek meg, köztük az Osztrák-Magyar Monarchia, sőt ezen belül a történelmi Magyarország is.

A birodalmak születnek, felívelnek, majd hanyatlani kezdenek, és végül felbomlanak. Térségünkben és a 19-20. században e folyamat motorja a nacionalizmus volt. Az, hogy a Monarchia felbomlott, multietnikus jellege miatt egyáltalán nem volt meglepő. Nem nehéz észrevenni, hogy ez egy hosszú távú folyamat része volt. Azé a folyamaté, amely a középkori eredetű multietnikus birodalmaktól a nemzeti alapon szerveződő kisebb államok irányába vezetett. A 19. században a térséget három nagy birodalom uralta. Ezek közül elsőként az Oszmán Birodalom esett szét, majd a Habsburgoké, végül a 20. század végén az Orosz Birodalom, akkori nevén Szovjetunió. Sőt, azt is látjuk, hogy ez az átalakulás azóta is tart, hiszen olyan több-, illetve soknemzetiségű utódállamok, mint Csehszlovákia és Jugoszlávia sem léteznek ma már. Ez nem véletlen vagy gonosz összeesküvés eredménye, hanem a közép- és kelet-európai államfejlődés már-már törvényszerűen érvényesülő trendje. Az, hogy a felbomlás mikor következik be, természetesen több tényezőtől is függ. Ilyen az államhatalom meggyengülése és az önálló államiságra vágyó nemzetiségek megerősödése, valamint a nagyhatalmi akarat. Ez utóbbi gyorsíthatja vagy lassíthatja a folyamatot, ám megakadályozni nem tudja. Jól látszott ez Jugoszlávia széthullásánál, amit egyetlen nagyhatalom sem akart. Az önállósodási törekvéseket mégsem lehetett megállítani. A Monarchia esetében más volt a helyzet. 1848-49-ben, amikor már a felbomlás közelébe került, a nagyhatalmak megmentették. 1918-19-ben viszont a nemzetiségi szeparatizmust támogatták. Alapvetőnek azonban ebben az esetben is azt tekintem, hogy 50 milliós lakosságából egyetlen nép sem alkotott többséget. A német és a magyar nyelvűek aránya együttesen sem érte el az 50%-ot.

Akkor hibázott a magyar politikai elit, amikor az ország sorsát ehhez a birodalomhoz kötötte?

Az 1848-49-es magyar elit felismerte a nemzetiségi kérdés sorsdöntő jelentőségét. A szabadságharc azt is bebizonyította, hogy a magyarság nem tud sikeresen egyszerre két fronton harcolni: a nemzetiségek és a birodalmi központ ellen is. Valamelyikkel ki kellett egyezni, s a többség egy idő után úgy gondolta, hogy ha már így van, akkor a közép-európai Béccsel köti össze a sorsát, s nem a balkáninak számító Belgráddal és Bukaresttel, ahogy azt az emigráns Kossuth javasolta. Az elit úgy vélte, hogy így időt nyer, és lesz elég idő a nemzetiségi asszimilációra. Ami egyébként a hátország nélküli nép-, illetve vallási csoportoknál, főleg a németség és a zsidóság esetében sikeres is volt. Az sem véletlen, hogy az asszimilációs hatásnak leginkább kitett szlovákság hányja mostanában szemünkre leginkább a kétségkívül létező magyarosító törekvéseket. Esetükben, ha még van 30-40 éve a történeti magyar államnak, alighanem tömeges lett volna a magyarosodás. De olyan megerősödő anyaországú nemzetiségeknél, mint amilyen a románság vagy a szerbség volt, erre már nem mutatkozott esély.

Mennyiben igaz a legenda, hogy Tisza István magyar miniszterelnök volt az, aki érezve a háború végzetes voltát Magyarországra, békésen akarta megoldani a Ferenc Ferdinánd szarajevói meggyilkolása miatt keletkezett konfliktust?

Annyiban, hogy Tisza teljesíthető feltételeket akart szabni Szerbiának. Tehát akkor és ott el akarta kerülni a fegyveres konfliktust. Ám – részben német nyomásra – a Monarchia végül olyan ultimátumot adott át a szerb vezetőknek, amilyent egy szuverén állam nem igen fogadhatott el. Ráadásul ekkor már Szerbiát tüzelte a háttérből az orosz politika is. Elkerülhetetlen lett a konfliktus, amelybe azonnal beavatkoztak az európai nagyhatalmak is.

És kezdetét vette a magyarság 20. századi kálváriája, amelyben a leszakadást felzárkózási reformokkal igyekszünk behozni.

Ma már kutatások sora bizonyítja, hogy Magyarország a 20. század elején gazdasági értelemben lényegesen közelebb állt az USA-hoz és az európai centrum-országokhoz, mint napjainkban. Akkor az egy főre jutó magyarországi nemzeti jövedelem elérte a fejlett országokban mértnek mintegy 50%- át. Az új évezred küszöbén az USA-hoz képest kevesebb, mint 30, az európai centrumhoz viszonyítva kevesebb, mint 40%-os szinten álltunk. A visszaesés érdekes módon nem Trianon után történt, a két világháború között még tudtuk tartani a háború előtti szintet. Ami persze csak első látásra meglepő, mert ha belegondolunk, hogy Trianonban a legfejletlenebb peremterületeket vesztettük el, s az új Magyarország az infrastrukturálisan, iparilag és kulturálisan fejlettebb központi területeken alakult ki, akkor nem annyira az. A nagy leszakadás 1945 után és főleg a hetvenes évektől kezdve következett be. És pozíciónk érdemben a rendszerváltás óta eltelt negyedszázadban sem javult.

Politikai értelemben szintén elég vigasztalan a kép, hiszen Trianon tragédiája máig él. Ha jól értem, akkor a történelmi Magyarország felbomlása is törvényszerűség volt.

Nagy-Magyarországot is multietnikus államalakulatként kell felfognunk. Tehát mindaz, amit a birodalmakról mondtam, ebben az esetben is érvényes. Annyiban azonban mégis más a helyzet, hogy a felbomlás mikéntje valószínűleg egész másként is alakulhatott volna. Az, hogy a Monarchia 1918 őszén felbomlott, néhány valóban a birodalomhoz kötődő társadalmi csoporton, például a katolikus kléruson, a tisztikaron, az arisztokrácia és a nagypolgárság egyes csoportjain kívül különösebb döbbenetet vagy sajnálatot nem váltott ki. A „Monarchia-tudattal” rendelkező csoportok szám szerint kisebbséget alkottak; a társadalom döntő többsége, a masszív tömegek nemzeti tudatúak voltak. Trianonnal viszont más volt a helyzet. Ez a közép-és alsóbb rétegek jelentős részét is megrázta. Részben a történelmi beidegződések miatt, részben viszont azért is, mert a fennen hirdetett nemzetiségi elvet a döntnökök ott sem tartották be, ahol minden nehézség nélkül betarthatták volna.  Trianon igazi tragédiája ez: több mint 3 millió magyar elszakítása úgy, hogy ezeknek közel fele közvetlenül az új országhatárok mellett élt. Ez sem törvényszerűnek, sem igazságosnak nem nevezhető. A felháborodás és a két világháború közötti magyar külpolitika revizionizmusa tehát nagymértékben érthető.

Mostanában él egyfajta nosztalgia a Monarchia iránt, amelyben sokan az Európai Unió elődjét látják. Valóban az volt és léteznek-e még napjainkig ható, úgynevezett monarchikumok térségünkben, melyek az összetartozást erősítik?

Kissé erőszakolt párhuzamot vonni az EU és a Monarchia között.  Az EU önkéntes és demokratikus úton jött létre, míg a Monarchia nem. Előbbiből ki lehet lépni, az utóbbiból nem lehetett. Az EU nem akar asszimilálni, a Monarchia, és azon belül Magyarország akart. Ezektől nem lehet elvonatkoztatni. Ugyanakkor kétség kívül vannak olyan tárgyi és mentális emlékeink, amelyek erre a korszakra utalnak. Ilyenek az egységes arculatú vasúti indóházak, a kávéházi kultúra vagy akár az operett műfaja is. De ezek hatása a jövőre nézve elenyésző. A magyar 20. század nem sikertörténet, de méltósággal lehet és kell elviselni, illetve kezelni a helyzetet. Az első világháború után elvesztett területek visszaszerzésének semmi lehetősége nincs, viszont kulturálisan, szellemi és tudományos téren példa lehetnénk a térségben. Egy olyan térségben, ahol az államok közötti határok jelentősége egyre kisebb. Az Európai Unió nekünk, magyaroknak ebből a szempontból is a legjobb megoldás.

A kulturális példaadás közel áll a klebelsbergi gondolathoz.

Igen. Vállalhatóan. De nem csak hozzá, hanem más 20. századi gondolkodóinkhoz is. Hogy mást ne mondjak, Bibó Istvánhoz is. Látja, ilyen értelemben sem érdemes ragaszkodni a merev korszakhatárokhoz.

*

Fotók: Réti Bori, borifoto.hu

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/62430