Miért csak a Happy Birthdayt éneklik együtt a magyarok?

Egy olyan közegben, mint például Erdély, ahol erős népzenei kultúra alakult ki, például szászok, románok, magyarok, zsidók, németek, cigányok laktak együtt úgy, hogy – azzal együtt, hogy megvolt a saját szellemi és kulturális háttere – mindenki elfogadta, sőt tisztelte a többiek hagyományát. Az, hogy valaki kizárólag azért zenéljen, hogy a saját műfaját fenntartsa, egyszerűen indokolatlan, a népzene lényege épp a fúzió, az emberi kapcsolatokból származó ingerek beépítése. Nálunk is rengeteg a cigány, román eredetű dallam, a románok pedig számtalan magyar népzenét őriztek meg a saját kultúrájuk részeként.

 

Éri Márton: A múltban is volt rá példa, hogy a népzenét megpróbálták eszközként egy adott korszakkal szembeállítani, és más jelentéstartalmat tulajdonítani neki. Szerintem inkább arról van szó, hogy az egyetemes szabadság utáni vágy előbb-utóbb kitör a művészekből. Nem csak a népzenészekből: gondolok itt populáris előadókra, underground művészekre vagy éppen színházi rendezőkre.

 

Manapság sajnos sokan asszociálnak arra, hogy ez kizárólag egy erősen nemzeti érzelmű, már-már nacionalista dolog lehet. Pedig szó sincs erről, az egészséges népzene propagandától és előítéletektől mentes.

 

 

Salamon Soma: A nacionalizmus olyan fogalom, ami az egyszerű paraszti társadalomban élő emberek számára sokáig nem volt mérvadó. Amíg felülről nem kezdtek el nacionalista ideológiákat beléjük plántálni, addig a paraszti közösségben az emberek elég jól megvoltak egymással. Magyarok, románok, cigányok együtt éltek, mulattak a bálokban, megtanulták egymás táncrendjét, nem arról volt szó, hogy ki honnan származik, hanem kíváncsiak voltak egymásra, meg akarták ismerni a másikat.

 

Cs. S.: Városban kevésbé szólunk egymáshoz, kevésbé ismerjük egymást, vagy talán nem is akarjuk megismerni egymást.

 

É. M.: A város és vidék szimbolikus szembeállítása nem új keletű dolog Magyarországon, gondoljunk csak a huszadik század irodalmi életére. Ez pedig ma főképp igaz, ha belegondolunk, hogy Budapest világváros, melyben rengetegféle vallású, kultúrájú ember él együtt. Bár a zenénk valóban ebből a városi környezetből táplálkozik, talán nem is azt mondanám rá, hogy urbánus, sokkal inkább azt a szójátékot szeretem használni, hogy: »világi«. (…)

 

 

É. M.: Nem szeretünk politizálni, sem egyik, sem másik oldal mellé beállni. Megpróbáltuk szerzői kiadásban megjelentetni a lemezt, ami nem sikerült. Az NKA pályázatát sikeresen hívtuk le, ha lett volna más pályázat, azt is megpróbáljuk, ha uniós támogatás lett volna, arra is pályázunk. Nem arról van szó, hogy az állam elkötelezettjei lennénk, de egy hasonszőrű zenekarnak, ha nem áll mögötte kiadó – valljuk be őszintén – ezek a lehetőségei vannak. A megjelentetés érdekében a pályázati források mellett szponzort kellett találnunk. Az állam a maga módján tesz azért, hogy a népzene nagyobb teret kapjon, a magyar rádióban például megemelték a sugárzott népzene százalékos arányát. Tehát elmondható, hogy a korábbi állapothoz képest jóval több népzenét lehet ma hallani, ami mindenképpen jó eredmény. Létezik népzenei rádió az interneten, illetve a cigányzenét sugárzó Dankó Rádió. Azonban még mindig nem beszélhetünk önálló, az éter hullámain mindenhol fogható népzenei rádió- vagy tv-csatornáról. Nekem lenne rá igényem, hogy jobbnál jobb európai színvonalú népzenei együtteseket, archív gyűjtéseket, magazinműsorokat hallgassak a nap 24 órájában.

S. S.: Erre volt példa Írországban is: ezt mind a mai napig ír példa néven tanítják. Ez úgy nézett ki, hogy pár évtizede Írország elég komoly gazdasági válságban volt, rengeteg kölcsönt vettek fel, és aztán gondoltak egyet, és a kultúrpolitikába, ezen belül is a turizmusba ölték a még elérhető forrásaikat. Szépen elkezdtek felépíteni egy komoly országimázst zöld rétekkel és tengerrel, ír népzenével és hagyományszeretettel. Ez olyan szintű profitot eredményezett az országnak, amiből ki tudták fizetni az adósságaikat, és képesek voltak talpra állni. Ez egy működő metódus.

 

Cs. S.: Az, hogy a népzenéről beszélnek, még nem jelenti, hogy feltétlen jól használnák ki ezt a kultúrát. Nem azt mondom, hogy mindenkinek bajszot kell növeszteni és subában kell járnia, vagy muszáj »széttarsolylemezezze« a ruháit. Az nem egészséges. Én a nemzeti rockkal is valahogy így vagyok. Az egészből kiragadják a bajszot, meg a hét vezért, és teljesen félrevezetik az embereket. Inkább ismerjék meg, hogy mi az, hogy népzene, és abban pillanatban nem kell megmagyarázniuk maguknak mi az, hogy nemzeti. De ugyanez jellemző manapság a szélsőséges politikai eszmékre is: botrányosan kicsavarják az egészet. Olyan dolgokat ültetnek el az emberekben, hogy az veszélyes is lehet.”