Az álhírek terjesztésével a vesztünkbe rohanunk: ijesztő gyakorlat terjed a közösségi oldalakon
Négyből három hírt anélkül osztanak meg a felhasználók, hogy elolvasnák. Íme, az álhírek terjedésének pszichológiája.
Mi az, hogy az összevont, gigaméretű és gigaköltségvetésű közszolgálati médiaközpont nem ad oda két ilyen felvételt? Ki és milyen szempontok alapján dönti ezt el? Pofára megy?
„Antall József halálának 20. évfordulójára készültünk. A néhai miniszterelnöknek nyilvánvalóan sok említésre méltó médiaszereplése volt, de mi a megemlékező blokkunkba két ilyet képzeltünk el. Az egyik a pizsamás interjú, amit Antall betegen, egy kórházi ágyon adott Feledy Péternek. A másik egy letiltott beszéd, 1990 szeptemberéből. (…)
Egy évi 80 milliárd forintból működő közszolgálati intézménynek egy normális országban kb. alapból ingyen elérhetőnek kellene tennie minden olyan kordokumentumot (meg minden mást is), ami csak neki van meg. Azért ingyen, mert ezért közszolgálati, és mert nincs bevételekre kényszerülve, többek között ezért kapnak 80 milliárd forint közpénzt. De, rendben, nem tartanak még ott technikailag, erőforrásilag, hogy ezeket mind a közönség elé tárják. De mi az, hogy nem adják oda automatikusan, ha ezt bárki kéri?! Milyen közszolgálati vagy bármilyen érdek van abban, hogy ezt ne mutathassa be más? Mi más lenne az ultimate közszolgálatiság, ha nem az, hogy minden ilyen igénynek eleget tesznek?”