Populista és baloldali lenne Ferenc pápa?

A napokban a Time magazin által az év emberének választott Ferenc pápa úgy látja, a szegénység egyre szélesebb méreteket ölt, szakadékot teremtve a társadalom rétegei között. Ezért a gazdasági modellek átgondolását szorgalmazta a túlzott pazarlás megfékezésével. Új egyensúlyt kell teremteni a bérek és lehetőségek elosztásában. A Föld adta forrásokat arra kell felhasználni, hogy a világban véget vessünk az „éhezés tartós szégyenének” – olvasom Ferenc pápa újévi, béke világnapi üzenetét. 

Idézhetjük a nemrég megjelent Evangelii Gaudium (Az evangélium öröme) című „apostoli buzdítás” gazdaságra vonatkozó mondatait is. A szegénység szerkezeti okainak megoldása nem várhat többé; s amíg nem oldódnak meg a szegénység gondjai, nem oldódnak meg a világ problémái – írja a pápa, aki bírálja a globális gazdasági rendszert és a „pénz idealizálását”. Egyben felszólítja a világ vezetőit, szálljanak szembe a szegénységgel és az egyre növekvő egyenlőtlenséggel. Arra kéri a politikusokat, hogy biztosítsanak minden embernek „méltóságteljes munkát, oktatást és egészségügyi ellátást”.

Mit kezdjünk a pápa gazdasági elképzeléseivel?

„Hogy lehet, hogy manapság az a hír, ha két pontot esik a tőzsde, viszont az nem hír, ha egy idős hajléktalan megfagy az utcán?” – tette fel a kérdést a pápa. A tízparancsolat első pontjára (Ne ölj!) utalva kijelentette: nemet kell mondani a kirekesztésen és az egyenlőtlenségen alapuló gazdaságra, mert „az ilyen gazdasági rendszer öl”. Hozzátette: tudja, hogy van, akit zavar a gazdasági reformok sürgetése, a világméretű szolidaritás hangoztatása, a javak igazságos elosztása, a munkahelyek védelme. Az egyháznak és a politikának azonban figyelmet kell fordítania a szegénység és az elesettség új formáira, közöttük a hajléktalanokra, drogfüggőkre, menekültekre, az egyre magányosabb idősekre. Ferenc pápa kitért a trickle-down („lecsöpögő”) gazdaság elméletére is: szerinte ez nem jött be, még mindig várunk az eredményekre, a hatékonyságát pedig sosem igazolta semmi. Ferenc hitet tett az állami beavatkozás légjogosultsága mellett.

Érdemes mindezzel összevetni XVI. Benedek szavait (Deus caritas est enciklika): „Nincs olyan igazságos államrend, amely feleslegessé tenné a szeretet szolgálatát. Aki a szeretet meg akarja szüntetni, az arra törekszik, hogy az embert mint embert szüntesse meg. Vigasztalásra és segítségre szoruló szenvedés mindig lesz. (…) A totális gondoskodó állam, mely mindent magához von, végezetül olyan bürokratikus intézménnyé válik, mely a lényegeset nem képes nyújtani, amire a szenvedő embernek – minden embernek –szüksége van: a szeretetteljes, személyes odafordulást. Nem mindent szabályozó és uraló államra van szükségünk, hanem olyan államra, amely a szubszidiaritás elvének megfelelően nagylelkűen elismeri és támogatja a különböző társadalmi erőkből született kezdeményezéseket, melyek összekapcsolják a spontaneitást a segítségre szoruló emberekhez való közelséggel. (…) Az a fölfogás, mely szerint az igazságos struktúrák fölöslegessé tennék a szeretet gyakorlását, valójában materialista emberképet rejt: azt a babonát, hogy az ember csak kenyérből él – ez olyan meggyőződés, amely lealacsonyítja az embert, és éppen sajátosan emberi mivoltát tagadja.”

A Magyar Nemzet már több cikkben is megéljenezte Ferenc pápa gazdasági nézeteit. Amerikai keresztény körökben viszont elszörnyedtek rajtuk, és Ferenc pápát marxistának kiáltották ki. Ez persze erős leegyszerűsítés. Persze az is nevetséges, amikor a Népszava publicistája üdvözli a szerinte ásatag Ratzinger lemondását és Ferenc megválasztását, majdvatikáni intervenciót kér Magyarország felé. A baloldali sajtó ugyanis pontosan ugyanúgy olvasta a magyar egyház fejére Benedek különféle szavait, ahogy most Ferencét. Azaz egyszerűen csak az a fontos nekik, hogy ha mond valamit egy pápa, legyen az egy általánosság, az ráolvasható legyen a hazai egyház fejére.

A teológiai belvitákat mellőzném, jelezve: a gazdaság bajaira adott esetleges konkrét pápai megoldási javaslatokat sosem kötelező elfogadni, de a pápák általában tartózkodnak is a konkrét javaslatok megfogalmazásától. Kár volna tagadni, hogy Ferenc pápa is nagy hangsúlyt helyez a személyes odafordulásra. Azt sem állíthatnánk, hogy szavai logikai ellentétben állnak elődje mondataival, aki máskor, máshol úgyszintén megfogalmazott Ferencéhez hasonló kijelentéseket. A pápák béke világnapi üzenete mindig olyasmiről szól, mint a mostani is.

Ugyanakkor mégiscsak azt kell mondanunk: Ferenc pápa radikálisan máshova helyezi a hangsúlyokat, mint elődei. Mintha csak azt mondaná, amit hallani akarnak tőle a népek. Benedek és II. János Pál lefutotta a kötelező köröket béke- és igazságosságügyben, hiszen ki ne akarnak békét és igazságosságot? Ezek banalitások, amik maguktól értetődnek. Ha viszont nem az üzeneteiket olvasgatjuk, hanem enciklikáikat és más, kifejtősebb szövegeiket, akkor nem éppen egy ferenci világ tárul elénk. Ferenc viszont más alkat, mint ők, és más taktikát választott. II. János Pál és különösen XVI. Benedek úgy tartotta, erőltessék meg magukat, akik enciklikákat olvasnak. Ferenc pápa viszont eleget tesz a kommunikációs kényszereknek: a világ társadalmi igazságosságot, struktúraváltást és szegénységfelszámolást akar? Oké, akkor hangsúlyozzuk ezt. Ferenc pápa kommunikációs gépezete egyszeriben olajozottan működve hozza a várva várt közhelypaneleket. Jóságos, dél-amerikai papként, aki számára (nagyon helyesen) fontos volt a nyomornegyedek népe, teljesen hiteles is.

Benedek elitista volt. Ferenc populista. 

Az Institute of Economic Affairs szabadpiaci, katolikus elemzője, Philip Booth, aki egykor könyvet írt a katolikus társadalmi tanítás és a szabadpiaci gondolkodás kapcsolatáról (Booth interjút adott a Mandinernek is), szeptemberben kritizálta Ferenc kapitalizmus-felfogását. Booth rámutatott: sosem létezett „neoliberális” világrend, Ferenc nyitott ajtókat dönget, a kapitalizmust pedig félreérti. Persze mondhatjuk, egy angol közgazdász és egy dél-amerikai között kódolva van az ilyen konfliktus.

A The Atlantic december 11-i cikke azt hangúlyozza: a pápa egyszerűen hamis tényekre alapozza meglátásait. Például hogy a szegények és gazdagok közti olló folyamatosan nő, ami nem igaz, csak jól hangzó bonmot, amin mindenki el tudja intézni a napi erkölcsi felhördülését. Ma még az Egyesült Államok is többszörösét osztja újra a száz évvel ezelőttinek (akkor 7 százalékot, most 40-et); 2005 és 2010 között pedig másfél milliárddal csökkent a világ szegényeinek a száma.

A modern kapitalizmus iránti ellenszenv ugyanakkor nem Ferenccel kezdődött az egyházban, hanem az ipari forradalom idején. Csakhogy: a feudális-agrárius korszak is laissez-faire volt a javából. A kapitalizmust pedig nem csak marxista alapokon lehet kritizálni, hanem korporativista és más egyéb alapokon is. Azt se felejtsük, hogy (az egyébként kissé felszínes) táblázatok, amelyek a kulturális és gazdasági jobb-bal elhelyezkedést mutatják koordináta-rendszerek segítségével, általában a gazdasági balra sorolják a pápákat – Benedek is így járt. A világ és a pápák gondolkodása persze ettől bonyolultabb. Sem Ferenc, sem az elődei nem marxisták. Az Atlantic szerint sem marxista Ferenc, inkább Polányi Károlyéra hasonlítanak nézetei. Mindenesetre az antikommunizmusról az antikapitalizmusra való váltás jelei mutatkoznak a Vatikánban.

Az olyan pápai kijelentések, hogy az embereknek és nem a pénznek kellene lenni a középpontban – azon túl, hogy laposak és közhelyesek (ámbátor igazak) –, nem csak Ferenc sajátjai: az egyház mindig is figyelmeztetett az anyagiasság és a pénz veszélyeire. Valamiért úgy tűnik: mintha Ferenc elődeinek hasonló szólamai inkább fanyalgást váltottak volna ki. Ellenben jött Ferenc, és rögtön felfigyelnek az ilyen mondataira, isszák a szavait. Ferenc nem az életünkbe akar beleszólni, hanem az igazságosságért szólal fel? Ha minket figyelmeztet egy pápa, akkor miért szól bele; ha a struktúrákat szidja, és azokat, akik fenn vannak, akkor minden oké? (Valahogy az abortusz ellenzésének és a női papság elvetésének megerősítését nem emelték ki az Evangelii Gaudiumból.)

A katolikusok egy részében (ez ma Magyarországon mainstream) mindig is megvolt az igény egy „jézusi alapú” „igazságos társadalomra”, akkor is, ha az tervezőasztal mellett készül. Valahogy így: cserélgetjük a gazdasági modelleket, le a polcról, fel a polcra, hátha bejön valamelyik. A mennyország azonban fent van, mi meg itt lent. A fent és a lent megfordítására tett kísérletek meg nem azzal jártak, hogy a mennyország eljött, hanem hogy lepotyogtunk a semmibe.

Van különbség abban, hogy Benedek az igazságos struktúrák lehetetlenségéről és a személyes odafordulás fontosságáról beszélt – hozzátéve, hogy nem a tisztes szegénységgel van a gond, hanem az elembertelenítő mélyszegénységgel –; míg Ferenc számára a szegénység felszámolása a legsürgetőbb feladat. A világ megkapta a szólamokat, amiket hallani akart a pápától. Jézus pedig azt mondta, hogy szegények mindig lesznek veletek.