A sárga csillagot kitűzni arcpirító pofátlanság

A választás közeledtével a Jobbik vezetői útjára indítottak egy metroszexuális imázskampányt, mellyel kényszeredetten igyekeznek demonstrálni, hogy nem lógnának ki a bécsi melegfelvonuláson hömpölygő, jól öltözött, lazán bulizó, kozmopolita tömegből. Ezzel párhuzamosan mindenesetre ismét odavetettek egy sokszor jól szolgált csontvázat a súlyosan Trianon-sérült keménymagnak. Ők mindig biztos kézzel ránthatók össze mondjuk egy Horthy-szobor felavatására, ahol aztán garantáltan zsidóznak annyit, hogy az esemény meg a fölötte keselyűk gyanánt kőröző politikusok egyaránt megkapják a maguk fél percét az esti Híradóban. Régi recept, nem ez volt az első, és nem is ez lesz az utolsó politikai fizetőeszközre váltása a kormányzó emlékének, akinek számos hibája és bűne mellett tagadhatatlan erénye volt, hogy mélységesen megvetette azt az agresszív, lumpen és militáns szélsőjobbot, amelyet a Jobbik az ő személyére hivatkozva időről-időre a társadalmi békétlenség felkeltésére használ. Ez persze még csak a kezdet, tavaszra nyilvánvaló, hogy újra a legnagyobb fordulatszámon turnézik majd a párt operetthadserege, a Magyar Gárda, akik ismételten felszámolják a cigánybűnözést, ahogy az kampányidőszakban szükséges és kívánatos.

Aminek pedig igazán örülhettek a politikai mező bármelyik térfelén hörgő, balhéra és polgárháborús adrenalin-löketre kiéhezett pártultrák, az az, hogy a Jobbik színpadias látványpolitizálásából, és így az esti Hiradóból egyaránt nem szándékoztak kimaradni a holokauszt-sérült oldal radikálisai sem. Döbbenten láttam néhány már-már komikus méretű sárga csillagot, meg számos kisebbet is a Horthy-szobor avatásán megjelent ellentüntetőkön.

Az ellendemonstrációkkal, villámcsődületekkel nincs semmi bajom. A Horthy személye körül zajló, mértékét vesztett hisztériával, meg azzal, hogy minimális történelmi hűség helyett két szélsőséges narratívát próbálnak rákényszeríteni a magyar társadalomra, na azzal már igen. Horthy nem volt egy nagy formátumú és progresszív politikájú államférfi, de nem volt tömeggyilkos sem. Ezek a vélemények amilyen sommásak, társadalmilag annyira rombolóak, nem véletlenül gerjednek fel minden alkalommal pártpolitikai érdekek mentén. A rendszerváltás óta a hétköznapi diskurzus egyre bejáratottabb részeivé váltak, olyannyira, hogy időnként rendőrök sorfalának kell megakadályoznia az ennyire eltérő álláspontot képviselő hobbitörténészek tömegverekedését.

A sárga csillag viselése azonban nem csupán ízléstelen, hanem kegyeletsértő és hamis gesztus. Ha valaki úgy érzi, hogy a hazájában felütötte a fejét az antiszemitizmus, és azzal szemben nyilvánosan akarja demonstrálni, hogy ő zsidó vagy a szolidaritásában akarja részesíteni a zsidóságot, arra tökéletes eszköz a kipa vagy hardcore-tüntetők számára mondjuk az izraeli zászló. A sárga csillag azonban nem azt jelenti, hogy az azt viselő személy zsidó, nem azt jelenti, hogy elég az antiszemitizmusból. A sárga csillag azt jelenti, hogy az országban összeírások és gettósítások, vagonírozások és deportálások zajlanak. A sárga csillag önkéntes viseletének akkor volt ott az ideje, amikor Dánia királya és annak alattvalói magukra tűzték, hogy ezzel szabotálják a dán zsidók elhurcolását.

A sárga csillagot ma Magyarországon kitűzni arcpirító pofátlanság. Nem tagadom, hogy kurva nyomasztó ez az ország fehérnek és cigánynak, kereszténynek és zsidónak egyaránt, és lehet is oka bármelyiküknek félni - főleg azoktól a politikusoktól, akik addig hányják lapátszám egymásra a polgárháború parazsát, míg egyik izzó darab bele nem esik egy hordó benzinbe - viszont mindezt asszociatív viszonyba hozni a negyvenes évekkel meg a német megszállással, ez olyan mértékű aránytévesztés, amely nyilvánvalóan jelzi úgy a múlt, mint a jelen mélységes meg nem értését.

A hatszázezer kiirtott magyar zsidó méltó emlékét a legkevésbé sem szolgálja az, ha szenvedésük és pusztulásuk borzalmait a körülöttünk zajló hitvány politikai hisztivel összemossuk. Ez nem más, mint a holokauszt aprópénzre váltása aktuális politikai célok érdekében. A sárga csillag viselése az EU-Magyarországon hasonló mértékű tiszteletlenség az elpusztított zsidókkal szemben, mint amikor mások annak érdekében matekoznak, hogy a halálgyárak hatékonyságát bagatelizálni, a legyilkoltak számát csökkenteni legyenek képesek. A ma Trianon- és holokauszt-neurotikusai kitartóan igyekeznek a huszadik század vérzivatarainak szelét saját vitorláikba fogni hitvány csatározásaikhoz, melyek egy lavór langyos vízben zajlanak. Sajnálatos, hogy beteges játszadozásuk minden esetben elnyeri a hatalmi osztály politikai felhatalmazását, sőt a pártok már-már obszcén élvezettel gerjesztik a múlt traumáiból táplálkozó őrjöngő indulatokat. A diagnózis kézenfekvő: a magyar társadalom súlyos szenvedélybeteg. Patológiás függőséget mutat a történelmi tőke aprópénzre váltása, majd filléres alapon zajló elkártyázása iránt. Állapota súlyos, bár továbbra sem életveszélyes, a fokozott figyelem azonban ajánlott, a beteg ugyanis rohamai során időnként jobb, máskor bal kezével sérti magát.

(Megjelent a Nevem Senki című hetilapban.)