Nehéz odaadni a gazdagok pénzét a szegényeknek

„Mindenekelőtt hangsúlyozandó, hogy a személyi jövedelemadó bevételi számaiból levont következtetés a bevallott jövedelmek eloszlásából indul ki. Amennyiben egy gazdaságban a jövedelmek széles körű eltitkolása jellemző, egy progresszív adórendszer természetszerűleg csak a jövedelmüket tisztességesen bevalló munkavállalók esetében jelent magasabb elvonást. Hogy a jövedelemeltitkolás Magyarországon mennyire jellemző, azt a tapasztalatai alapján mindenki döntse el maga.

Másodszor, a legmagasabb jövedelmek jellemzően nem munka-, hanem tőkejövedelmekből származnak, amelyeket az adórendszerek többsége (így a 2010 előtti magyar adórendszer is) alacsonyabb kulccsal adóztat. Erre a jelenségre adott válaszul felvethető ugyan a tőkejövedelmek progresszív adózás alá vonása, azonban könnyen belátható, hogy ez a belföldi tőkefelhalmozás szempontjából nem volna szerencsés lépés. Harmadszor, az elvonható jövedelem szempontjából korlátot jelent az érintettek reakciója. (...)

Egy 10 százalékponttal magasabb felső adókulcs újbóli bevezetése mellett hosszabb távon csupán a statikusan kalkulált bevételek mintegy 10-15 százalékával javulna a költségvetés egyenlege. (Az intézkedés ugyanakkor a GDP mintegy 0,6-0,7 százalékos csökkenéséhez vezetne.) Ebben a tekintetben pedig a 2010 előtti adórendszer már végképp elment a falig: az adókulcsok további növelése hosszabb távon itt már egyáltalán már nem eredményezte volna az állami bevételek további növekedését. A jövedelmek ilyen mértékű adóztatása csupán abban az esetben volna elfogadható, ha az érintetteket csupán fejőstehénnek tekintenénk, akikből igyekszünk – bármilyen áron – a lehető legtöbb bevételt kisajtolni.

A KSH háztartások jövedelmére vonatkozó adatfelvétele alapján az is megállapítható, hogy a jövedelmek szegényekhez való eljuttatásában az adórendszer még a bevallott jövedelmek alapján sem hatékony. Ennek oka, hogy az adóztatás során általában az egyén jövedelméből indulunk ki, míg a szegénység inkább a család egy fogyasztási egységre jutó jövedelme alapján definiálható. Így az adórendszerek általában nem képesek figyelembe venni a család más tagjainak jövedelmét és a családban élő eltartottak számát sem.

Ráadásul azokban a háztartásokban, ahol a családtagok számára vetített jövedelem magas, ott a munkajövedelemmel rendelkezők aránya is magas, így az a munkajövedelmekből származó kedvezményeket is többen tudják igénybe venni. A fentiek eredményeként adódik az a kutatók előtt régóta ismert megállapítás (lásd pl. Benedek és szerzőtársai, 2007), hogy a minimálbérre bejelentett munkavállalók többsége nem szegény, hanem második-harmadik kereső egy közepes vagy magas jövedelmű háztartásban.”