Nem visszahívás kell

Nem hiszek a politikusok visszahívhatóvá tételében. Egy ilyen lehetőség az egész rendszert destabilizálná. Megfosztaná a politikai intézményeket a maradék képességüktől is, hogy a társadalom számára kicsit is fájdalmas döntéseket hozzanak. Nem lenne többé két-három év arra, hogy kiderüljön, vajon értelmes volt-e egy intézkedés, az ellenzék már az előkészítés fázisában a visszahívással revolverezné a kormányt, akik vagy a népszerűtlen álláspontot vonnák vissza, vagy az azt előterjesztő képviselőt. A közéletet még inkább átjárná az ordas populizmus, a politikai beszéd a lélegeztetőgépek meg a nyugdíjemelések küzdelmévé züllene, ennek a torz működésnek pedig mindig az a következménye, hogy az ország időről-időre a falhoz csapódik.

Abban hiszek, hogy korlátozzuk azoknak a ciklusoknak a számát, amíg egy személy bármilyen politikai tisztséget betölthet. Elfogadhatatlan, hogy olyan emberek hoznak döntést nap mint nap az életünkről, akik évtizedek óta a mi adónkból élnek. Akik nem tudják, milyen érzés kiszolgáltatottnak lenni, akik soha életükben nem dolgoztak valódi munkahelyen, mert bár főállásban betonozzák be a széküket, cementes zsák még soha nem akadt a kezük közé.

Két ciklus. Aztán vissza a versenyszférába! Nem állami vállalathoz, nem pártalapítványhoz, nem iskolaigazgatónak és nem nagykövetnek, hanem vissza dolgozni, adót fizetni, GDP-t termelni meg szidni a sok ingyenélő politikust. Belenézni az emberek arcába és osztozni a sorsukban. Aztán ha lezajlott tizenhat szorgos munkával töltött esztendő, újra jöhet két ciklus. Nyolc év, és nem több.

Elképzelni is nehéz, mennyire más világ köszöntene ránk, ha egy politikusnak számolnia kéne azzal, hogy amit megtesz, mert megtehet, az nem örökre szól. Tudná, hogy vissza kell térnie az emberek közé. Tudná, hogy rá is fognak vonatkozni azok a szabályok, amelyeket meghoz, és tudná, hogy elsősorban nem a pártja, hanem az ország sikerében érdekelt, a kenyeret ugyanis pár év múlva már nem a párt adja a szájába, hanem neki kell megdolgoznia érte.

Orbán Viktor és Gyurcsány Ferenc nem lenne örökös szereplője a belpolitikai bohózatnak. Rogán, Lázár, Bajnai, Mesterházy meg a többi sem. Megszűnnének az évtizedeken át változtathatatlan, monolit politikai elitek, a hatalmi garnitúra folyamatosan cserélődne, vagy ha mégsem, hát olyan hatalmas, lenne, hogy az szétfeszítené a pártok mamelukjainak uram-bátyám rendszerét.

Köztudott, hogy a hatalom torzítja a személyiséget és az ítélőképességet. Ha megtiltjuk egy kamionsofőrnek, hogy egyhuzamban tíz órán át vezessen, akkor hogy hagyhatjuk évtizedeken keresztül ugyanazokat a figurákat az ország kormánykerekénél? Ha az amerikai elnök két ciklus után le bír lépni, akkor talán a gödöllői képviselő vagy az orosházi polgármester elvesztése sem olyan ár, amit ne tudnánk megfizetni.

A huszadik század politikai-hatalmi felépítménye recseg-ropog. A képviseleti demokrácia válsága egyre nyilvánvalóbb, a saját önzése és neurózisa közt öntudatlanul botorkáló társadalom látványosan szenved, a hétköznapi élet cég- és pártmaffiák terrorjának nyomasztó közegében zajlik. Az eljövendő forradalom épp oly törvényszerű, mint valahányszor, ha a történelem ilyen kilátástalanul megreked. Nem tudni, milyen lesz az új világ, de abban biztos vagyok, hogy a politikai uralom természete megváltozik. A forradalom intézményei olyan biztosítékokat építenek majd a jövő hatalomgyakorlásába, amilyen például a két ciklus után meg nem újítható mandátum. Időszerű, hogy kijelöljük a huszonegyedik század fejlődési irányait, melyek elvezethetnek a jelentését vesztett népszuverenitás helyreállásához, más szóval ahhoz, hogy a múlt század során hol hűtlenné züllött, hol zsarnokká torzult állam újra a társadalom szolgálatába lépjen.