Nehezen viselt dolgokról

Mezey Katalin előbb az Élet és Irodalom szeptember 6-ai számában védte Csontos János Esterházyékra vonatkozó védhetetlen gondolatait, majd Ungváry Krisztián tárgyilagosságot számon kérő válasza után a legutóbbi ÉS-ben („Viselt dolgainkról 2.”, szeptember 20.) ismételten nekirontott Nádaséknak, azt sugallván, hogy az ún. Kilencek nevű költőcsoport rendszerváltás előtti háttérbe szorulása összefüggésben van Nádasék, Esterházyék népszerűségével.

A költőnő kétségkívül igen erős állításokat fogalmazott meg Viselt dolgainkról című írásában – gyakorlatilag újrafogalmazta ugyanazon vádakat, melyekkel Csontos János élt a Tokaji Írótábor után a Magyar Nemzet hasábjain. A Magyar Művészeti Akadémia Irodalmi Tagozatának vezetője úgy vélte, a Csontos állításában foglaltaknak „valós előzményei és következményei voltak, amelyeket ismerve az említett találkozó léte vagy nem léte valójában nem is kulcskérdés”. Mezey tehát azt állítja, hogy ha Aczél György „pénz, paripa és fegyver” bevetésével nem is vette rá Nádast, Esterházyt és Társait arra, hogy Utassy Józseféket szorítsa le az irodalmi horizontról, utóbbi gyakorlatilag akkor is megtörtént. Jobban mondva: megtörténhetett; mivel Mezey Katalin csak sugalmazni próbál, és semmiféle bizonyíték nem áll a rendelkezésére.

Mezey szerint a kiszorítás előzménye, hogy 1970-ben visszavonták a Kísérlet című folyóirat megjelenésére adott engedélyt. Mint a költőnő később állítja, ezért 1989-ben az akkori kormány hivatalosan rehabilitálta, kárpótolta a folyóirat szerkesztőit, illetve a tervezőszerkesztőt. Tehát: a kiszorítást bizonyító előzmény a kiszorításra való felszólítás körüli években olyan következményekkel járt, hogy megtörtént a folyóirat betiltása miatt a bocsánatkérés. Gondolom, ez csak afféle látszatrehabilitáció lehetett, hogy ne legyen feltűnő a Kiszorítók fondorkodása a háttérben. Mezey felhozza még érvként a Kádár-korszak kultúrpolitikusának, Király Istvánnak szóbeli közlését: eszerint a szocializmus vezető politikusa 1979 nyarán bevallotta, hogy nem kellett volna Mezeyékkel szemben állásfoglalást elfogadni. Mezey olyannyira háttérbe volt szorítva, hogy ezt maga az állampárt kultúrpolitikusa vallotta be neki.

De nem is célom azon vitatkozni, vajon mennyire volt elnyomva Mezey, Oláh János, Rózsa Endre, Utassy József vagy Nádas Péter a rendszerváltás előtt. Ki jobban, ki kevésbé – már csak ilyen volt az akkori vezetés, szeretett játszadozni, hatalompolitikai machinációkra felhasználni írói, költői tevékenységeket, lehetőségeket. Hogy ebben mekkora volt a felelőssége azoknak, akik akkor a támogatott kategóriába kerültek? És mekkora azoknak, akik a tűrtbe vagy tiltottba, egy-egy Aczél-kedvenc költő révén viszont sok mindent ki tudtak harcolni maguknak? Mekkora volt a felelőssége a megjelenést élvezőknek, és mennyiben volt igazuk azoknak, akik a nyolcvanas években inkább „lementek szamizdatba”? Nehéz kérdések ezek. Megválaszolásuk viszont ma már az irodalomtörténet dolga.

Merthogy a jelennek semmi köze a rendszerváltás előtti, Aczél György fémjelezte korszakhoz. Szerencsére az irodalmi nyilvánosságban mindenki megtalálhatja a maga útját, miként kötettel is az jelentkezhet, aki csak akar, politikához való viszonyulástól függetlenül. Persze, egy szempontot nem lehet kikerülni, ha az ember kellő elismertséget szeretne kivívni magának: jó műveket kell írni.

Csontos cikkére válaszul Nádas Péter kifejtette, 1969-től 1976-ig minden kéziratát visszadobták; rádióban, tévében nem szerepelhetett a rendszerváltásig. Mint írja, Görömbei Andrást egyenesen Pozsgay Imre rakta ki az Alföldtől, mert interjút készített vele. A tiltás informális volt, így aki nem tudott róla, az pórul járhatott – mint a rádió két alkalmazottja is, írja Nádas.

Mindezt csak azért jegyzem meg, mert Mezey Katalin újabb írásában, ugyan nevek említése nélkül, de elmondja: azért volt például Nádas is privilegizált helyzetben, mert korlátozatlan megjelenési lehetősége volt a rádióban, azontúl a központi irodalmi kiadóknál, orgánumoknál szintúgy. Ezek alapján nem tudok másra gondolni, minthogy Mezeyt nem is érdekli, amit Nádas írt – miként Nádas, Esterházy és megannyi más szerző irodalmi munkásságának értékelése is csak így zajlik bizonyos körökben. Hogyaszongya: „biztos liberális, meg persze értékrelativista is, és jól fordítható, de érzéketlen a nemzeti gondolatra, meg unalmas, meg vontatott, meg satöbbi”. És biztos Nádasnak is korlátlan megjelenési lehetősége volt a rádióban, még ha azt is állítja, hogy nem így volt. Bizonyítani meg bizonyítsa a kivételezettséget, akinek hét anyja van, meg akinek nem kell az MMA Irodalmi Tagozatának igazgatásával fecsérelnie drága idejét.

Persze, nem lényeges rendszerváltás utáni tevékenységét illetően Nádasnál sem, miket kellett elszenvednie a rendszerváltás előtt. Csakhogy van egy nagy különbség: Nádas azok után érezte szükségét a dolgok tisztázásának, hogy erre felszólították, miközben Mezeyék anélkül sírják tele folyamatosan a sajtót saját szenvedéstörténetükkel, hogy előtte valaki megvádolta volna őket bármivel is.

A mostani hatalomhoz való dörgölődzéssel a Magyar Művészeti Akadémia prominenseit márpedig igencsak lehetne vádolni. Érdekes, hogy Mezey emellett is szükségét érzi kinyilvánítani: „mindannyiunk pályájára rányomta a bélyegét a velünk – és másokkal –szemben is általánosan alkalmazott módszer: emberi és szakmai teljesítményünk ignorálása. Mit jelent ez? Annyit, hogy folyamatosan megtapasztalhatod, élsz ugyan, de nem létezel.” Mindezt pedig úgy tapasztalja meg Mezey Katalin, hogy műveit végül is kiadják, a Kísérlet engedélyének megvonása miatt kárpótolják, díjak sorát nyeri el, a rendszerváltás után két évtizeddel pedig a kormányközeli művészeti akadémia Irodalmi Tagozatának vezetésével bízzák meg.

De Mezey legellenszenvesebb sugalmazása az, hogy ő és barátai minden gondjáért-bajáért azok (is) lehetnek a felelősek, akik közben jelentős népszerűségre tettek szert. Mezey Királyra hivatkozva egy állampárti állásfoglást említ, melyről Ungvárynak adott válaszában kijelenti: nem történész, hogy azt felkutassa, meg amúgy is, neki a megszenvedett tapasztalatának bizonyossága elég. De ha elég is, azért hivatkozik az állítólagos állásfoglalásra, ekképp: eszerint „a Kilencek elnevezésű társaság a magyar irodalmi élet nemkívánatos, sőt, egyenesen káros eleme, mivel műveikben azt a történelmi folytonosságtudatot képviselik, amely anno nagyban segítette az ötvenhatos események kirobbanását. Nincs szükség a nemzeti identitásban gyökerező művészeti alkotásokra, irodalmi művekre különösen nincs, mert ezek ismét olyan felfordulások előkészítői lehetnek, amilyen az »ellenforradalom« volt (...). Ehelyett a nemzetközi kötődésű, bonyolult kontextusú, belterjes témákat körüljáró modern irányzatokat kell előtérbe helyezni, hogy csökkenjen a népszerű írók, költők nemkívánatos társadalmi befolyása.”

A fenti idézetből az sem derül ki egyértelműen, hogy ez az állásfoglalás szövege volt, vagy Mezey Katalin megfogalmazása, mindenesetre erősen hajlok utóbbi felé. Jól látható ugyanis, hogy míg Mezeyéknek csupa-csupa pozitívum (nemzeti identitásban gyökereznek, '56 hagyományát folytatják, népszerűek és társadalombefolyásoló erejük van, stb.) van felemlítve, addig a másik csoport „bonyolult kontextusú”, „belterjes témákat körüljáró”, meg biztos népszerűtlen és társadalomidegen is. Mezey írásaiból pedig kiviláglik, hogy ezekkel a címkékkel valószínűleg ő is nagyon egyetérthet.

Mert Mezey láthatólag nagyon szeret kategóriákban gondolkodni, ide meg oda besorolni írókat, költőket. Kit a rendszerváltás előtt támogatott csoportba, a munkásságot az alapján megítélve, kit a nemzetibe, ekként pozitív kontextusba hozva. Nagyon úgy tetszik tehát, Mezey is azt szeretné, hogy a rendszerváltás után 23 évvel se a műveknek, hanem a sérelmeknek kelljen versengeniük. És akit jobban bántottak a rendszerváltás előtt, azt nyilván bántották utána is, és nyilván a munkássága értékesebbnek is mondható.

Már szinte unalmas leírni, de igazán nevetséges a Kis magyar pornográfiát, a Termelési-regényt, és a többit megíró Esterházyt azzal vádolni, hogy nem foglalkoztatja a nemzet ügye, miként Nádas munkásságáról sem lehet elmondani, hogy belterjes témákat járna körül. Belterjesnek ma éppenséggel a Magyar Művészeti Akadémia mondható, illetve a Tokaji Írótábort szervező kör – miként Hercsel Adél is megfogalmazta egy kommentben: „Számomra teljesen megdöbbentő volt, hogy jóindulattal, szeretettel és kíváncsisággal mentem el tudósítani a Tokaji Írótáborba: három napon át jegyzeteltem, 2 napon át a maratoni tudósításomon dolgoztam, majd utána én vagyok a sátánfattya (csak hogy stílusosan egy népi író méltán híres regénycímét idézzem), mert le merem írni, hogy nem adnak terepet a fiataloknak és túlságosan be vannak zárkózva.” Mert nemcsak bezárkózóak, de sértődékenyek is egyesek.

Nemzeti sorskérdéseinkkel pedig ezerszer relevánsabb módon foglalkozik mondjuk Spiró György a Feleségversenyben, mint bármelyik nemzetinek nyilvánított szerző.

Tehetség, nagyszerűség alapján ma bárkinek helye van az irodalmi panteonban –Esterházy, Nádas nem igazán fogja tudni elérni, hogy egy-egy kiadott könyvet senki ne olvasson el, és hogy a szakma ne is foglalkozzon velük. Persze, biztos megvannak a politikailag egyik irányba elkötelezett szerzőket soraiban tudó folyóiratoknál is a fájó elfogultságok – miként a jobboldalinak titulált orgánumok esetében szintúgy. Különbség talán az lehet, hogy a jobbközeli médiumok, műhelyek egy része eleve azzal a deklarált céllal születik meg, hogy „helyet kaphassanak a kiszorítottak is”, így pedig eleve megvan az a szándék, hogy egyes művészeket „nem kell még nekünk is reklámozni”.

Mára pedig egy új világ jött el, hiába próbálják az irodalmi élet bizonyos szereplői az évtizedekkel ezelőtt lejátszott csaták sebeit újra és újra feltépni. Ugyanúgy bizonyíthat napról napra Temesi Ferenc, Fehér Béla, Szabó T. Anna, Szálinger Balázs, Mestyán Ádám, Lackfi János, Spiró György, Nádas Péter és Kiss Judit Ágnes is. Korunk nagyszerű szerzőinek munkássága anélkül is elismerésre méltó, hogy politikai nézeteik bármit is nyomnának a latba. Ha Mezey Katalin saját életművére tekintve úgy érzi, neki a sérelmek elismertetése nélkül babér nem terem – hát, akkor nincs más hátra, ideje végre korszakalkotó verseket írni. Esetleg olyanokat, amelyek valóban néphez, nemzethez szólnak, és releváns gondolatokat fogalmaznak meg. Ezzel egyébként próbálkozhatna még jó pár MMA-közeli szerző – bár, gondolom úgy vélik, elég az embernek önmagát nemzetinek neveznie, és akkor onnantól teljesen mindegy, miről és milyen színvonalon ír.

A jelenlegi kormánypolitikát látva úgy tűnik, pénz, paripa és fegyver immár rendelkezésre is áll – nem értem hát, mi tartja vissza az író és költő urakat, asszonyokat?