Baby Cambridge: miért fontos egy monarchia?

Nemrégiben megszületett a brit trónöröklési rendben harmadik György Sándor Lajos, amely világszerte vezető hír lett a különböző orgánumokban. Kasza László a 168 órában fejtette ki: nem érti, hogyan válhatott egy kiváltságos család gyermekáldása világszerte vezető anyaggá, mi pedig igyekszünk segíteni neki.

Kasza László 168 órában közölt „Született Anakróniában” című jegyzetében a brit trónörökös születése körüli médiafelhajtás kapcsán elmélkedik a brit monarchiáról. A magát republikánusként meghatározó szerző már az elején leszögezi: „sokmilliodmagammal nem vagyok hajlandó valakit azért tisztelni, mert oda született, ahova”. Majd a későbbiekben ugyan arra utal, hogy nem kíván belefolyni a nagy vitába – amelynek kulcskérdése, hogy a monarchia vagy a képviseleti demokrácia az alkalmasabb államforma –; mégis felsorakoztatja a monarchiát, mint politikai berendezkedést nem szívlelők elcsépelt érveit.

Kasza cikkében hosszasan sorolja, hogy a brit királyi család milyen botrányokba keveredett az elmúlt három évtizedben, kezdve Diana hercegnő szerelmi életétől egészen Harry herceg (náci egyenruhás) viselt dolgaiig. Persze a szerző is tudja, hogy ilyen minden családban megtörténhet, „csakhogy nekik ezért nem jár kötelező tisztelet”.

Ezt követően felhozza a republikánus körökben ultimate érvként hangoztatott problematikát, tudniillik azt, hogy a királyi család hatalmas összegbe kerül a brit társadalom számára – mialatt ők semmit nem adnak vissza a társadalomnak, csak megnyitnak néhány kiállítást és lóversenyre járnak. Apropó lóverseny: „A fenomén elgondolkoztató. Az, hogy a szekularizáltnak hitt 21. században »kijár« valakinek a tisztelet azért, mert királyi családba született. Egy olyan családba (…), amelynek az év legnagyobb kulturális eseménye az ascoti lóverseny, és zenei kultúrája Elton John nevéhez kötődik” – írja Kasza László. Ráadásul nemcsak drága, és társadalmilag haszontalan a királyi család, hanem politikai szerepe is elenyésző – véli a 168 óra publicistája. A királynőnek is csak annyi feladata van Kasza szerint, hogy a választások után tart egy trónbeszédet, amelyet „az első betűtől az utolsóig a miniszterelnök” ír meg. Egyébként is, „fő a protokoll, a hagyományok paragrafusokba szedett tisztelete. Mindez az angolok és sokak szerint szerte a világban nem anakronizmus, és pláne nem nevetséges a 21. században, hanem »Verry (sic!) British«” – írja Kasza.

A cikk végére Kasza képes eljutni, na meddig is, hát Orbán Viktorig! Szerinte ugyanis a magyar helyzet a brithez hasonló. Hiszen Áder János is csak bábja Orbán Viktornak, aki családi dinasztiát alakít ki, és akinek lányairól készült táncos-fotók bejárhatták az internetet. „Arra utal mindez, hogy a monarchia felé haladunk? A köztársasági államformát már megszüntettük. Királyjelöltünk is van. Várjuk, hogy befagyjon a Duna” – vizionálja Kasza László.

*

Széthámozva és újra összerakva Kasza gondolatmenetét, egészen logikusnak tűnhet, ha valaki ellenszenvvel viseltet a brit királyi családdal szemben, de talán nincs minden rendben egy olyan szerző tárgyi tudásával, aki Rupert Murdoch híres-hírhedt ausztrál médiamogul keresztnevét Ruprechtnek írja. A szerző érveit már ezerszer hallhatta a nagyközönség másoktól is, s azokkal nincs is minden rendben.

Induljunk el a brit politikai berendezkedés és politikai kultúra felől. A királynő nem (csak) azért fontos Nagy-Britannia lakossága számára, mert oda született ahová, illetve nem is igazán a személye a fontos. Hanem maga a pozíció, az alkotmányjogi személy az, amely tiszteletre méltó, hiszen a brit alkotmányosság és politikai berendezkedés origója a korona. Az, hogy azt éppen egy bolond király, vagy egy kedves dédnagymama viseli-e, lényegtelen – ugyanúgy tisztelet övezi. Az tény, hogy effektív politikai aktusainak száma nem eget rengető; ahogy az is, hogy ezek többsége nem is látványos cselekedet – mindazonáltal mégis többet tesz, mint a Kasza által is említett trónbeszéd. Ám az, hogy a királyi család semmit nem ad vissza a társadalomnak, az egyszerűen badarság.

A királyi család ugyanis identitással ajándékozza meg a nemzetet. Nagy-Britannia államiságának közvetett megtestesítői ők, akiknek tisztelete a korona és az állam tisztelete is egyben. Az uralkodó megléte ad stabilitást, igazodási pontot a brit politikai rendszerben. Miniszterelnökök, különböző politikai irányultságú kormányok jönnek-mennek, ám az alapvetően konzervatív – az utóbbi időben azonban több újítást is eszközlő – királyi család (az uralkodóval az élen) azonban mindig ott van. Az államisághoz köthető brit identitás még mindig nagyon erős Nagy-Britannia lakosságában, sokaknál az első két identitás egyike a nemzeti (angol, walesi, skót, észak-ír) identitás mellett. Könnyen lehet, hogyha nem lenne uralkodó, akkor Nagy-Britannia mint politikai entitás sem létezhetne tovább: az egyes nemzeti identitások felerősödhetnének és szétszakíthatnák az államot. Nagy a teher tehát a királyi család tagjainak vállán, de a fentiek értelmében egyáltalán nem érthetetlen az irántuk érzett tisztelet és szeretet, hiszen az egyben az állam tisztelete és szeretete is.

Persze az már nehezebb kérdés, hogy a hercegi gyermek érkezése miért lett világszerte vezető hír. Ennek magyarázataként három aspektusra szeretnék rávilágítani.

Egyrészt az adott időszakban világszinten nem volt semmi rendkívül fontos politikai esemény, amelyre fókuszálhattak volna a hírműsorok, hiszen az egyiptomi helyzet is csak Murszi elnök elmozdításáig volt érdekes, az azt követő folyamatos összecsapások megszokott hírekké váltak. Ilyen ez a hírdinamika: a nyári uborkaszezon közepén az ugyan már régi fényéből sokat vesztett, de még mindig releváns Nagy-Britannia államiságát kifejező leendő személy megszületése fontos hírré tudott válni. Persze a gyermekvárást túlzásba vitték a hírcsatornák, néztük is a CNN-t, ahogy tízpercenként bejelentkeznek és elmondják, hogy „még mindig várunk”.

Másrészt az emberek nagy része szereti elterelni a figyelmét mindennapi bajairól; fejét homokba dugva a világ problémáit is feledné. Éppen ezért sokkal inkább fogyasztanak az emberek bulvárhíreket, ezért néznek tehetségkutatókat és valóságshow-kat, mintsem bel-, vagy külpolitikai hír- és magazinműsorokat. Így aztán nem meglepő, ha világszerte hatalmas érdeklődéssel kísérte Baby Cambridge világra jöttét.

Harmadrészt az emberek imádják, ha ez a figyelemelterelés egy tündérmese révén történik – amelyben lehet bálványozni is valakit, ahogy Barack Obama esetében is történt. Vilmos és Katalin történeténél írni sem lehetett volna jobbat. A jóképű trónörökös elvette a gyönyörű, de nem királyi vérű leányt (a royal wedding szintén világszenzáció volt akkor!), akitől nem sokkal később fia – újabb trónörökös – is született. Talán azt sem túlzás kijelenteni, hogy azért is tehetett szert ekkora népszerűségre a hercegi pár tündérmeséje, mert az emberek nosztalgikus érzéssel viseltettek a történet iránt. A legtöbb ma ismert országnak ugyanis van monarchikus múltja, s a brit királyi családra sokan tekinthetnek úgy, hogy egy kicsit magukénak is érzik – persze úgy, hogy közben büszke patrióták a maguk demokráciájában. Így talán érthetőbb, hogy miért is lehetett akkora sztori Baby Cambridge érkezése. Bár a megrögzött republikánusokat nyilván semmivel se tudnám meggyőzni.