Komoly és kényes hagyománya van a Felvidéken a többnapos nyári táborozásoknak, amely 1928-ba, az első csehszlovák állam idejére nyúlik vissza. Ebben az évben szervezte meg a prágai magyar egyetemistákat tömörítő Szent György Kör a gombaszögi regöscserkész-táborát, ahol aztán megalakult az egyik legjelentősebb két háború közötti csehszlovákiai magyar szervezet, a Sarló mozgalom. Ezt a szimbolikussá vált eseményt követték a második világháború és a hontalanság évei után a hatvanas években kibontakozó Nyári Ifjúsági Találkozók, amelyek tovább örökítették e hagyományt. Az ezrek látogatta rendezvényeknek a kommunista időkben elengedhetetlen szerepük volt a helyi és regionális nemzeti értékek és emlékhelyek újrafelfedezésében, valamint a magyarországi kulturális értékek közvetítésében. És nem utolsósorban: az ország hosszan elnyúló déli vidékein élő magyar emberek információcseréjét és közösségi tudatuk erősítését is szolgálta. Az 1968-as prágai tavaszt követő husáki normalizációban ezeket a táborokat betiltották. A felvidéki magyar ekkor ült kerékpárra, kicselezve a táborok betiltására vonatkozó rendeletet, miszerint politikai-higiéniai okokból (sic!) három napnál tovább nem lehet egy helyen táborozni. Ez volt a honismereti kerékpártúrák hőskora; a HKT-t idén harminckilencedik alkalommal rendezték meg.
A kilencvenes évektől kezdődően a felvidéki és csehországi egyetemi városokban (Kassa, Nyitra, Pozsony, Brünn és Prága) tanuló, és az itt hosszú múltra visszatekintő diákklubokba szerveződő fiatalok vették át a kezdeményezést. Az általuk szervezett nyári táborok mindmáig ezeknek a szétszórt diákközösségeknek a közös fórumai, az olyan egészséges emberi igények, mint a kapcsolatépítés, kikapcsolódás helyszínei: nem egy életre szóló párkapcsolat, házasság született meg ezeken a nyári napokon.
Egyetemistákról lévén szó az aktuális közéleti kérdések kibeszélése, a jövőbeli szövetségek formálódása is ezekben a táborokban zajlott, eleinte más-más helyszínen, majd 2005-től egy kivételtől eltekintve Krasznahorkaváralján. Ez utóbbi helyszín több szempontból szimbolikus: közel van a nyelvhatárhoz, mégis „hazai terepen”, de nem is a Csallóközben vagy Mátyusföldön, ahol a legtöbb szlovákiai magyar él, hanem félúton a keleti és nyugati régiók közt, az Andrássyak régi vára alatt.