*
A legtöbb látványos hülyeség valami ésszerűnek tűnő dologból indul, szép példáját adva annak, hogy még a legegyszerűbb cselekedeteink következményeit sem vagyunk képesek előre látni. Amikor Emily Wilding Davison Epsomban a király lova elé vetette magát, már valószínűleg kóros elmeállapotban volt, azonban bizonyára nem gondolt még a gender studies-ra. Normális dolgokat akart – rendhagyó módon – elérni.
Mert az ugye teljesen ésszerűnek tűnik, hogy a nők egyenlő jogokkal rendelkezzenek az igazságszolgáltatás előtt, vagy hogy ugyanazért a munkáért ugyan azt a fizetést kapják. Nem látszott még, hogy ebből az a követelés fog származni: a lányokat is lehessen Jancsinak nevezni és a fiúkat is Juliskának, a gonosz boszorkányt meg nem tudom minek. Ha Emily-nek elmesélte volna valaki, hogy mi lesz mindebből, minden lököttsége ellenére valószínűleg megkíméli a stressztől a nemes paripát és rajta a királyt.
Mára a Nyugat eljutott oda, amit Hannah Arendt „a hülyék paradicsomának” nevez. A nyugati társadalmak már elég gazdagok ahhoz, hogy unatkozzanak, és eléggé unatkoznak ahhoz, hogy kapva kapjanak minden hülyeségen, ami célként kitűzhető és amiért „harcolni” lehet. Ami minket illet, nekünk – a félgyarmati perifériának – az a pechünk: elveszett az angolszász típusú gyarmattartás finom érzéke ahhoz, hogy a helyi ügyeket a bennszülöttekre bízzák, és csak a fontos (értsd: kereskedelem, pénzügyek) dolgokba szóljanak közvetlenül bele.
Minket nem tekintenek annyira gyarmatnak, hogy megengedőek legyenek a bennszülöttek sajátos szokásaival szemben, ezért a fenti fontos dolgokon kívül az összes hülyeséget is ránk erőltetik. Mi több, nagyszerű terepet biztosítunk minden feltűnési viszketegségben szereplő „jogvédő” számára. Otthon az általános elhülyülés okán már nem találnak ugyanis ellenállásra, és – lássuk be – úgy nem az igazi a küzdelem, ha nincsen ellenség. Helyzetünket súlyosbítja a komprádor jogvédők jelenléte, akik divatból, pénzért, feltűnési viszketegségből, őszinte küldetésvágytól fűtve vagy mindezekért együtt lelkesen helyeselnek a nyugati jogvédők civilizatórikus küldetésének. Annak a küldetésnek, amelynek többek között olyan vicces új szavakat köszönhetünk, mint a „szexizmus” (Köztudott, hogy a magyarban a „szex” szó nem a nemet jelöli, hanem egy – a nemtől nem független – tevékenységet. A vágyott szó talán a „nemizmus” lenne?)