„Az elmúlt évtizedekben világossá vált, hogy a kortárs politikai társadalmaknak olyan problémákkal kell szembenézniük, amelyek nemzetállami szinten nem orvosolhatók. Az Európai Uniót is a globális szintű kihívásokkal való megbirkózás igénye hívta életre: többek között az, hogy a rivalizáló kis nemzetgazdaságok a globális gazdasági versenyben elveszítették versenyképességüket. Elméleti szempontból ezért felmerül a kérdés, hogyan tudunk megfelelni a leírt erős demokratikus elvárásoknak egy olyan helyzetben, amelyben a demokrácia letéteményeseként még mindig a nemzeti parlamenteket és nyilvánosságot tartjuk számon, de világos, hogy a globális problémák megoldásához államok felett megszülető döntésekre is szükség van. Lehetséges-e olyan összeurópai demokrácia, amely magasabb szinten orvosolja a globális problémákat?
Habermas a 2012-es német jogásznapon tartott előadásában e kérdést vizsgálva egy Rousseau-t idéző érvvel szállt szembe. Az érv szerint a kisebb politikai társadalmakban minden körülmények között nagyobb lehetőség van az önmaga életfeltételeit befolyásolni képes polgárság önszerveződésére, mint egy nemzetek feletti konstellációban. Mivel a felvázolt demokráciafogalom értelmében a demokrácia térhódítása az ésszerű önkormányzás lehetőségének növekedésén mérhető, a kis nemzetállamokat potenciálisan demokratikusabbnak kell neveznünk, mint a nemzetek feletti szerveződéseket.
Habermas is valószínűnek tartja, hogy a polgárok az egyes jogállamok szintjén ma még jobban mobilizálhatók egyes politikai döntések meghozatalára vagy megvitatására. Úgy gondolja azonban: az európai válságkezelés hol befektetői érdekeket követ, hol szükségállapotokat idéz; ez pedig éppen arra mutat rá, hogy az egyes államok szintjén látszólag jól működő demokráciák már nem képesek a decentralizált piaci rendszerek ellensúlyozására. (Habermas a demokratikusan megválasztott olasz és görög kormányfő piaci szereplőkkel való leváltásának kikényszerítését tartja szem előtt.) Hiába beszélhetünk tehát állami szinten aktív demokratikus politizálásról, a polgárok elveszíthetik autonómiájukat, ha pusztán olyan politikai közösségekben egyesülnek, amelyben nem képesek „közös sorsuk” befolyásolására. Habermas ezért azt mondja, hogy a nagy kiterjedésű, de polgáraikat aktivizálni képes politikai rendszerek demokratikusabbak, hiszen nagyobb kapacitásokat képesek mozgósítani az életfeltételeket befolyásoló globális problémák megoldása érdekében.”