A kiegyezés kétségei – Kis szlovák legendárium XII.

Amikor Agent Ungurral másfél évvel ezelőtt elindítottuk ezt a sorozatot, célunk az volt, hogy megismertessük a magyar olvasóval Szlovákia és a szlovákok történelmét; és magyarázatot adjunk arra, hogy mitől és miért harapódzott el a manapság tapasztalható magyarellenesség. Könnyű ugyanis azt mondani, hogy az indulatokat csak bizonyos politikusok szítják, de a politikusokat is az emberek választják meg; és ahogy az elmúlt 20 év megmutatta, a magyarfóbiának valódi, bár tömegeket érintően véleményem szerint csak XX. századi gyökerei vannak Szlovákiában.

Magyarországon erre a politikai hovatartozástól függően különféleképpen reagálnak. Míg a jobboldalon, különösen a szélsőjobbon egyesek azonnal kocsmai színvonalú, a valós tényekkel és folyamatokkal köszönőviszonyban sem álló szlovákozásba kezdenek; addig baloldali vagy liberális körökben reflexszerű bűntudattal azt mondják, hogy a szlovákok csak azért haragszanak ránk, mert a dualizmus alatt a „gonosz magyar nacionalizmus” elnyomta a „szegény szlovákokat”, ezért pedig a jelenben „több megértéssel és sajnálattal” kell viszonyulnunk hozzájuk. Ha viszont az ilyen szélsőséges nézeteket kihagyjuk, elmondható, hogy a magyarok többsége a hosszú évszázados békés együttélés jegyében leginkább valamiféle szlovák-magyar történelmi kibékülést látna legszívesebben, és ezért értetlenséggel fogadja a zsigerből magyarellenes megnyilvánulásokat.

Ez a kiegyezés sajnos, véleményem szerint éppen a szlovák nacionalizmus jellegéből adódóan, nem lehetséges.

Ennek egyik, de nem legfőbb oka, hogy a szlovákság (mivel Magyarország keretein belül élt) gyakorlatilag szükségszerűen a magyarsággal szemben definiálta magát. A kezdetekben egy rendkívül szűk körre korlátozódó szlovák nacionalizmus már a XIX. századi kialakulása óta kérlelhetetlen ellensége volt a magyar államnak. A szlovák nacionalisták a herderi jóslattól és különféle pánszláv eszméktől túlfűtve szentül meg voltak győződve arról, hogy az orosz gőzhenger hamarosan elsöpri a magyarokat, és elhozza a szlávok várva-várt aranykorát. A pánszlávizmus erejét, és az attól való magyar félelmet lehet nem érteni, de enélkül a korszak magyar nemzetiségpolitikáját vagy éppen a szlovák nemzeti mozgalmat lehetetlen értelmezni. A szlovák nemzeti vezetők például egészen 1843-ig nem tudták eldönteni, hogy csehül vagy szlovákul akarnak-e írni, ami, lássuk be, ma érthetetlennek tűnhet, mint ahogy a „szláv birodalom” eszméje is.

Kérdéses, milyen kiegyezési alap lehetett volna ezzel a mozgalommal, mely mindenért a magyarokat és a magyarosítást tette meg felelőssé. Ez a szellemiség szülte az „ezeréves elnyomást”, „Szvatopluk birodalmát” vagy „Csák Máté királyságát”. Ha venné valaki manapság azt a fáradtságot és beleolvasna a szlovák Matica szellemi termékeibe, az csak egyetérthetne Grünwald Bélával, hogy „a magyarokat vérszopó embertelen vadakként állítják elő oly czélból, hogy irántok megvetést és gyűlöletet ébresszenek föl; a tótokat azonban nemes jellemű, magas culturával bíró embereknek festik, kiknek legnagyobb szerencsétlensége az volt, hogy a barbár és félvad magyarok által leigáztattak”. Olyan időkben, amikor például Szerbia tömegmészárlásokkal, Románia pedig tömeges betelepítéssel és jogfosztással oldotta meg nemzetiségi problémáit, a magyar állam intézkedései nem tartoznak a radikálisabbak közé. De tény, Budapest nem tűrte az ilyen intézmények működését és bezáratta a Maticát – ez persze tovább növelte a szlovák nemzetiek magyarellenességét. Azonban szó sincs arról, hogy ez jelentette volna a törést a két nemzet viszonyában.

A szlovák nép, éppen az ezeréves békés együttélés gyakorlatából kifolyólag, nem igazán volt kapható ezekre a „nemes” eszmékre, a magyarfóbia egy szűk körön belül maradt. Ismétlem, nem lehet persze azt mondani, hogy a magyar állam kesztyűs kézzel bánt volna a nemzetiségeivel, a magyarok elleni „vérvád”, a magyarosítás létezett (ahogy románosítás, szerbesítés, franciásítás, németesítés, oroszosítás stb. is), ezt senki sem tagadja. Ennek sikerességét szlovák-magyar viszonylatban aligha lehet azonban pusztán az állami kényszer rovására írni. A szlovák nemzetiek frusztrációjára a folyamat jelentős részben természetes következménye volt annak, hogy a két nemzet között nem léteztek mély árkok (míg a szerbeknél és románoknál nagyon csekély volt a magyarosodás). Olyan szlovákok is elmagyarosodtak, akiknél ez aligha lett volna várható – ott van például a legradikálisabb szlovák költő, Janko Kráľ, akinek gyerekeit és unokáit már Szentkirályiak hívták; vagy az 1848/49-es magyarellenes felkelést vezető Michal Hodža leányunokája; esetleg a Matica Slovenská titkára, Jozef Cíger, aki tanulmányai során Csongor Józsefre akarta magyarosítani a nevét. A magyar állam erős vonzerővel bírt a műveltebb szlovák rétegekre. A szlovák nemzetiek pedig „…féltek »a magyar zsírtól és gabonától« […], féltek a magyar Alföld gazdagságától, az északi hegyek szegénységét nyugtalanító déli jóléttől, a magyar forma felsőbbrendűségétől, amely még akkor is vonzaná, levándorlásra bírná és elnemzetlenítené a szlovák tömegeket, ha a magyar állam keretében teljes jogot élveznek”.

A csehek teljes mértékben tisztában voltak a szlovák nemzetiek tehetetlenségével, és saját céljaik a szlovák tömegekkel semmivel sem voltak nemesebbek a magyarosítók céljainál: a szlovákokat elcsehesítendő emberanyagnak tartották. A háborús vereség és az 1918 őszén bekövetkezett cseh invázió, nem pedig belső folyamatok alapozták meg a Felvidéknek a későbbi csehszlovák államhoz kerülését. Kétes hírű papokból és alig ismert értelmiségiekből hirtelen nemzeti hősök, zavaros fejű irodalmárokból a nemzet váteszei lettek. Bár a csehek nem nekik, hanem maguknak „szabadították fel” a Felvidéket, a szlovák elit sokat tanult tőlük. Látták, hogy a csehek a régebbi magyar vagy magyar érzelmű középosztályt mondvacsinált ürüggyel tömegesen kiutasítják az országból, hogy embereket vagyonuktól, állásuktól, megélhetésüktől foszthatnak meg, és a világ ezt csendben elnézi. A leckét először 1938-ban a csehek, 1942-ben a zsidók, majd 1945-48 között a németek és magyarok ellen alkalmazták. Az újonnan megüresedett helyekre ők is saját embereiket ültették. A szlovák nemzeti elit lényegében ezzel nyerte el legitimitását. Miután hatalmi eszközökkel helyet csinált, megteremtette a hozzá hű szlovák középréteget. Ezek a gyakran fasiszta gárdistákból kommunista partizánná vedlett emberek pedig érthető okokból nem szívesen emlékeztek arra, hogyan jutottak oda, ahová. Ez az oka a tömeges magyarellenességnek, nem a XIX. század eseményei. A szlovák történelemírás pedig készségesen ki is elégítette ezt a kollektív felejtésre való igényt. Főleg azzal, hogy az 1945-48 között történteket „jogosnak” vagy legalábbis „igazságosnak” tüntette fel. Generációk nőttek és nőnek így fel Szlovákiában mind a mai napig.

Tehát a szlovák nemzetépítési folyamat szükségszerű melléktermékei a szlovákok magyarellenességének fő okai, ami nem jelenti azt, hogy egyes magyar hibák ne játszanának-e abban szerepet. Hogy ezt meg lehet-e változtatni? Persze, hosszabb idő alatt, ha meglenne hozzá a politikai akarat, de semmiképpen sem Magyarországról, hanem Szlovákiából. De hát mitől lenne meg? Miért rúgná fel a szlovák elit nemzetteremtő mítoszait? Én mindenesetre nagyon szkeptikus vagyok. Nem egyszer hallottam, amikor szlovák fiatalok a magyar beszéden, vagy a magyar feliraton háborodtak fel egy magyar többségű városban. Nem egyszer hallottam olyan szlovák emberektől – akikről azt gondoltam, jól ismerem őket – hogy azt sajnálták: „a magyarokat nem tudjuk átdobni a Dunán”. Gondolom, minden felvidéki magyarnak vannak ilyen vagy ehhez hasonló tapasztalatai. Ezt megváltoztatni nem tudjuk, a közeljövőben biztosan nem. Amit viszont tehetünk, hogy legalább tájékoztatjuk erről Magyarországon azokat, akik erről hallani akarnak. Mert akárhogy is képzeli el valaki a szlovák-magyar konfliktus megoldását, nem árt, ha először tisztában van ennek mibenlétéről. Erről szólt a kis szlovák legendárium.