Tél tábornok Magnyitogorszkban

„Még a nagy győzelem előtt egy héttel tartottam befele Budapestre Budaörsről, negyvenessel persze, vagy kettőnegyvenessel, nem tudom, van ez a hülye szokásunk, valami Kárpát-medencei szívcsakrasugárzós sámánizé lehet, hogy tízévente át kell számozni a buszokat, ettől megy a világ előre, mindegy, szóval mentem befele negyvenessel. Esett persze, mintha dézsából öntötték volna, vagy nem is dézsából, mert ezt a félig jeges, félig vizes, éles és hideg valamit nem szokták dézsából; a direkt ilyen időjárási viszonyokra fönntartott snowboarddzseki kapucnija alatt kuporogtam, amíg meg nem jött az Ikarus. Vagy harmincéves.

Komolyan, csodálom ezeket a járműveket. Hörög, csattog, köhög, majd szétesik, olyan hangokat ad a gyomra, mintha egy másodpercen belül fölszakadna a padlólemez, és a fölcsapó lángnyelvek közül előtörne maga a Gonosz, az ufófejű jetidémon, aki 1952. február másodikán, az Urálban, a Halál hegye alatt elragadta Igor Djatlovot és nyolc egyetemista társát.

De megy.

Kétmillió kilométer van benne, de megy. Igaz, a végállomás úgy néz ki, mint egy elhagyott olajkút a tyumenyi oblasztyban, vastagon áll mindenütt a fekete nyálka. De, mondom, megy. És az a lényeg.”