Együtt hajózva a pogányság tengerén

„– Milyen emlékezetes élményt osztanál meg velünk eddigi szolgálatodból?

– Úgy látom, hogy akire az Úr ráteszi a kezét, és akit használ, az gyakorlatilag folyamatosan kihívásokkal találkozik. A keresztyén ember élete mindig előre és feljebb kell, hogy haladjon, mintha hegyre kapaszkodnánk fel. Időnként vannak botlások, visszacsúszások és zuhanások is, de akit az Úr elhívott, azt meg is tartja. Nagy kihívást jelentett számomra az egyházam állapota – több évszázados történet ez, és nagyon összetett kérdés – hogy evangéliumi hívőként hogyan tudok megmaradni, szolgálni, hogyan tudom küldetésemet betölteni ebben az egyházban. Ez egyértelmű kihívás és nehézség, ugyanakkor azért megy és működik évtizedek óta, mert az Úr akarata, hogy itt szolgáljak. Egyébként számtalan olyan konkrét történetet van, amikor a zárt, gettósodott gyülekezeti életből kellett kilépnem, kellett kilépnünk. Olyan helyen kezdtem a szolgálatot Békés megyében egy önálló gyülekezetben, ahol már öt éve nem volt keresztelő, konfirmáció, esküvő. Heten-nyolcan jártak hetven év felettiek a templomba. Szó szerint ki kellett mennem az utcára, a játszóterekre, az elzárkózó családtagokhoz. Nagyon erősen ateista település volt ez. Kihívásként és pozitív tapasztalatként éltem meg ezt, hogy el lehet jutni az emberekhez abban az élethelyzetben, amiben élnek. Egy példát had említsek meg. Egy harminc év körüli férfihez küldött egyszer látogatóba egy hívő néni. A férfi szklerózis multiplexben szenvedett, és az édesanyja, aki egyedül gondozta, éppen akkor halt meg. Tartottam ettől a látogatástól, mert az ember fél az ilyen nehéz helyzetekbe belépni, hiszen sokszor nem elégséges egy komoly imádság sem, mivel összetett helyzetekről van szó. Soha nem felejtem el azt a képet, amikor beléptem egy sötét konyhába, és egy székben ott ült ez az ember. Kiderült, hogy ekkor már évek óta ebben a székben ült. A széken egy kivágott szivacs volt és alatta egy vödör. Egy kis csont sovány fehérbőrű férfi nézett rám a loboncos haja mögül, és a konyhában hatalmas rendetlenség, elhagyatottság volt. Az Úr megszorongatta a szívemet, és ebből s találkozásból aztán egy többéves csodálatos, kinyíló kapcsolat, barátság lett. Ez az ember aztán később eljött a gyülekezetbe, és testi-lelki-szellemi módon vettük őt körül. Kitakarítottuk a konyháját, megfürdettük, levágtuk a haját, megosztottuk vele szellemi üzeneteinket.

– Mit értesz pontosan a gyülekezeti gettósodás alatt?

– Úgy látom, hogy mind a hagyományos egyházakat, mind a szabadegyházakat és közösségeket is megkísérti a gettósodás. A gonosz a világot felhasználva is próbálja gettósítani, elszeparálni az egyházat. Erre a hívők egy része magától is hajlamos, mivel látják a világban lévő istentelenséget, és visszavonulva megpróbálnak úgymondtiszták maradni. Ez részben természetes is, és hasonló a Jordán folyó útjához, mely a Hermón hegyéről ered. Maga a Jordán szó annyit jelent, hogy alásiet, alázuhog. Először belefolyik a Galileai-tóba. Ez a kép az első szeretet állapotát szimbolizálja az életünkben, amikor az Úrban vagyunk, és közösségben vagyunk egymással. Aki járt Izraelben, az tudja, hogy ez egy csodálatos tó, langyos vize van, mediterrán növények veszik körül, tele van halakkal, Jézus is tartózkodott ezen a vidéken. A folyó azonban továbbfolyik ezután a Jordán völgyébe, mely világ legmélyebb völgye, amit a Szentírás a »halál árnyékának völgyeként« nevez meg. A képet folytatva, az élő víz bennünk belefolyik a világba. Az Ezékiel könyve 47. fejezet alapján mondom el ezt. A folyó a továbbiakban a Holt-tengerbe folyik, mely sós, és meggyógyul tőle a víz. Tehát egészen biztos, hogy Isten igéjének ez az útja a világban, és a mi dolgunk, hogy éljünk az első szeretet állapotában, de az élő víznek tovább kell folynia a világban. Ezt minden keresztyénnek fel kellene ismernie, és át kellene élnie. Minden felekezet, kegyesség a maga harcát kell, hogy megharcolja mindezekkel szemben. Nekem a jelenben is megvan a harcom ezzel, és saját magammal is. A kényelemből, a konformizmusból, a megalkuvásokból ki kellene tudnunk lépni, és nem egyszerűen templomok és imafalak között szolgálnunk, hanem valóban a világban. Amikor el kezdtem járni börtönökbe, megfordultam a váci fegyintézetben is. Az ilyen szolgálatokról szokták mondani a hívők, hogy elmegyünk és visszük az evangéliumot ezekre a helyekre. Ott volt az a felfedezésem, hogy nem én viszem be Jézust a börtönbe, hanem ő visz be engem. Ő már ott van benn. Nem véletlenül mondja az evangéliumokban, hogy »börtönben voltam és eljöttetek hozzám és meglátogattatok«. Fel kell ismernie minden kereszténynek, hogy Jézus már ott van a világban, mi csak követhetjük őt. A Jelenések könyvében olvashatjuk, hogy »ezek követik a Bárányt, akárhová megy«. Ő pedig odamegy, ahol baj és nyomorúság van.”