A romaügy (?) négy pontja

„Nagy baj lenne, ha szegénypolitika címén ma, 2013-ban a közvélemény vagy bármely politikai erő ilyen álságos rendőri megoldásokban gondolkodna. Nem lehet a szegénykérdést rendőri kérdésként kezelni, és a szegénykérdés maga is csak tüneti kezelést tesz lehetővé. Átfogó, a szociálpolitikát, oktatást, foglalkoztatást is magában foglaló évtizedes politikára van szükség a romák felemeléséhez. Tegyük hozzá: azt, hogy a költségvetés ezen takarékoskodjon, el lehet felejteni! Vegyük tudomásul, hogy az integráció mindig államközpontú és pénzigényes, de megéri – ellentétben a presztízsberuházásokkal (ld. futballstadionok).

Ehhez lehetne tanulni másoktól. Ez a harmadik pont: a nemzetközi folyamatok tanulása. Spanyolországban, Svédországban és Finnországban sokáig üldözöttek és peremre szorítottak voltak a romák (legkevésbé a déli spanyol tartományban, Andalúziában, amelyben a gitanos cigány meg a kasztíliai kultúra ötvöződött egymással, és egy vegyes kultúra született, ld. flamenco-tánc). Ezekben az országokban az 1970-es évek vége óta sokat tettek a roma közösségek életesélyeinek javításáért. Bevezették az iskolában a roma mediátori intézményt, amellyel sikerült csökkenteni a roma gyerekek lemorzsolódását. Az iskolában tanítják a roma kisebbség történelmét és kultúráját, hogy a gyerekek jobban megismerjék egymás hátterét. Természetesen a svéd vagy finn cigányok élete ma sem nevezhető idillinek, de ezek a társadalmak igyekeznek tanulni a múlt hibájából. Svédországban éles viták folynak a romák múltbéli (1977-ig tartó) elnyomásáról (amelynek része volt a kényszersterilizálás is), a munkanélküliség nagyobb a körükben. Ámde a svéd kormányokban van szándék a romák esélyeinek javítására.”