„A – szerencsésen fölfelé – bukott politikusból nemzetstratégiai kutatóvá avanzsált Szász Jenő kijelentései a Kárpát-medencei Képviselők Fórumának ülésén azért különösen fontosak, mert Szász Orbán Viktor által kialakított és biztosított pozíciója a Nemzetstratégiai Kutatóintézet élén egyértelműen a kormányzat politikát szolgálja ki. A külhoni magyar közösségeknek »kontrollált visszavonulása« és az »önkéntes területfeladás« semmiképpen nem értelmezhető másként, mint az utódállamok magyarjainak a jelenlegi Magyarország területére való, a magyar állam által irányított áttelepítését. (Amennyiben valaki véletlenül így próbálná kínjában interpretálni az említett szókapcsolatokat, megjegyzem: a szórványból tömbbe telepítés ugyanazon folyamatnak első, gettósító lépése lenne csupán...) (...)
Nem érdemes végiggondolni a Szász-ötlet gyakorlati megvalósításának lehetséges részleteit, hiszen Magyarország jelenlegi állapotában sem oldotta még meg sem a lakhatás, sem a föld, sem pedig a munkahelyek kérdését, és akkor az egészségügy, a társadalombiztosítás és az oktatás ügyéről ne beszéljünk. Illetve de, csak más alkalmakkor! Terület, intézményrendszer, ellátás, eddig felhalmozott és védett szellemi, kulturális és anyagi javak nélkül (önzetlen ajándék a szomszéd államoknak? – el se hinnék...) a sok helyen társadalmilag jelentősen differenciált tízezrek-százezrek áttelepítésének Szász-féle terve merő, katasztrófa-sci-fibe sem illő fantazmagória. A rosszabbik fajta.
Mert vajon, aki majd maradni akar (Pestről nézve a határon túl), ugyanúgy le lesz nemzetárulózva, mint aki nem kérvényezte, netán a felvétel praktikus kérdéseit tekintve vitathatónak tartotta a kettős állampolgárságot? Majd a háborúban, s utána született szüleink, akik végigküzdötték magyarként az életüket szülőföldjükön, netán egy-két gyermeküket is eltemették benne, akik apáik földjét művelték, akik házat építettek a két kezükkel, lakást vettek egy-egy végigdolgozott élet tartalékaiból és gyümölcsfát ültettek az unokáknak szó szerint és képletesen szintén (mert ugyebár nem mindenki viseletben járó, 19. századi, biedermeier idillbe illő földműves ma már itten, ahogyan sokan gondolnák pesti íróasztalok mögött...), s emiatt nem lesznek hajlandók mozdulni, elhagyni szüleik, testvéreik és gyermekeik sírját, feladni félig már verítékkel biztosított jövőjét, ne adj isten, esetleg már egyik hazájuknak tekintett lakhelyüket, azok mind, mind, mind nemzetárulók lesznek?”