Sok embernek mostanra lett nagyon elege közállapotunkból
Belefáradt Orbán tizennégy évnyi kormányzásába és abba, hogy az ellenzék ez idő alatt nem tudta őt és rendszerét legyőzni.
Helybenjárásért kár volt négy évet a világrend elleni küzdelemre fordítani.
2012 az egyre nagyobb étvágyú etatizmus, az egyre aktívabb kormányzati voluntarizmus, a csak-csak kitörő kultúrharc, az ellenzéki paradoxonok és végső soron az ország egy helyben járásának éve volt. Nem örülünk.
„2010 volt az az év, amire nosztalgiával fogunk emlékezni 2011 év végén” – írta Charme kolléga két évvel ezelőtt; s állítása igaz lett, igaz 2011-re és 2012-re egyaránt. És mit is írt még? „A belpolitikai gyakorlatra egy olyan vízió nyomja rá bélyegét, amiről még a társadalmat ismerő releváns arcoknak is csak halvány sejtéseik vannak. A helyzetet súlyosbítandó a miniszterelnök ezt nem nagyon köti az orrunkra, csak a szemmel láthatóan megbabonázott és néha már-már fanatikusnak tűnő környezetére. Akkor most azon múlik az ország sikere, hogy ez a vízió életképesnek bizonyul-e rövidtávon? Mert akkor ajjaj, aszondom. A jó kormányzati teljesítmény fontos része egy nemzet megerősödésének, rendben, legyen így. De azt senki ne gondolja komolyan, hogy a gazdaság és a valódi civil szféra erejénél több. Mert akkor baj van. 2010 a kormányzati tekintély megerősítéséről szólt, legyen így, de ha 2011 nem a kormányzat és a gazdaság partnerségéről fog, akkor oltári nagy lesz a baj.”
Nem is tudom, mit lehet ehhez hozzátenni 2011 és 2012 ismeretében. Talán csak pár rövid bekezdést.
Etatizmus: ösztönösen távolságtartó vagyok mindenféle bürokráciával szemben; de ahogy eddig, úgy ezután sem akarok az együgyű állam-ellenesség propagandistájává válni. Az államnak megvan a maga szerepe és feladata, és a 2008 óta tartó nemzetközi gazdasági válságban sokfelé újraértékelték az állam, a piacok és a társadalom viszonyrendszerét. Kérdés, hol van az újraszabás határa, és milyen hatásokkal jár mindez. A magyar kormány 2010 óta az egyik legkülönösebb kísérletet végzi a nyugati világban: az unortodoxia varázsszava mögött minden lehetséges területen központosít, államosít. Az 1990-ben létrehozott, széles jogokkal rendelkező hazai önkormányzati rendszert a feladat- és hatáskörök gyors elvonásával, adósságátvállalással és egyéb intézkedésekkel összezsugorította. A kormány láthatóan a minél magasabb szintű, minél koncentráltabb döntéshozatalban hisz. Az bizonyos, hogy pont az ellentétét teszik a minél kisebb (de meglévő feladatait kiválóan elvégző), a polgár és a piaci szereplők életéből, tevékenységéből minél jobban kivonuló államról, a decentralizációról, a szubszidiaritásról, valamint az egyéni és közösségi önszerveződés erősítéséről vallott elképzeléseinknek.
Voluntarizmus: nagyüzemi jobber jozefinizmusról írtam 2010-ben és 2011-ben is; és a felülről érkező, lefelé átnyomott, ad hoc bejelentett, villámgyorsan lebonyolított, népboldogítónak és országjavítónak szánt drasztikus lépések minden eddiginél mélyebben beleavatkoztak amúgy is kuszált közviszonyainkba. És igen, van, ahol erre szükség volt: a devizahitelesek helyzetének megroppanása olyan veszély volt, ami miatt szükségessé vált az állam beavatkozása, és végül a bankokkal együttműködve (!) sikerült megoldásokat, menekülési útvonalakat kínálni a hitelcsapdában vergődőknek. A jogalkotásban, az egyes gazdasági szereplőkkel, társadalmi csoportokkal, civil szférával való kommunikációban és az őket érintő döntéshozatalban viszont gyakran voltunk tanúi a párbeszéd-képtelenségnek, az egyeztetések hiányának, az előkészítetlenségnek, miközben hatalmas volumenű döntésekről volt szó. Persze 2010 óta már ehhez is hozzászokhattunk, de ez inkább a fásultság és a beletörődés hozzászokása: a Fidesz a kétharmad birtokában ezt az utat választotta a kormányzáshoz. A választók pedig majd választanak 2014-ben.
Kultúrharc: hiába voltak fogadkozások és törekvések arra, hogy az örök magyar kultúrharcot megspóroljuk a 2010 utáni, amúgy is konfliktusos időszakban, 2012-ben végül csak kitört a kampf, s az árok két oldalán egymásnak estek veterán és sajnos fiatalabb harcosok is. A Nyírő-ügy és az MMA története is mutatja, a kormány még adós egy érvényes, átfogó, 21. században vállalható jobboldali, konzervatív kultúrpolitika kialakításával. Addig marad a foci, és a jól előszobázó és fülekbe suttogó old school udvaroncok alkalmi helyzetbe hozása; miközben baltával faragják a kultúra elefántcsonttornyait.
Ellenzéki paradoxonok: az elképesztő konfliktusokkal és átalakításokkal járó két és fél év ellenére a kormánypártok egy-egy vereség, illetve a támogatottság csökkenése ellenére még mindig helyzetben vannak, s szó nincs arról, hogy immár egy erős és egységes ellenzék szorítaná sarokba őket. Az ellenzék önsorsrontó paradoxonjait már a 2010-es választások után látni lehetett, és sok elhatározás és nekibuzdulás ellenére még 2013 első napjaiban is szinte ugyanott tartanak. A Jobbik saját radikálisainak és innen-onnan érkezett saját emberanyagának a foglya. Mérsékelt, mértékletes politizálással a közép felé erősödhetne, de akkor elveszítené radikális hangadóit. Az egybites, lebutított radikalizmus képviseletével viszont a közép és a képzett rétegek felé válik vállalhatatlanná. Az LMP 2012-ben egyszerűen meghasonlott, de hitelességét megőrizte, kérdés, mire lesz elég mindez 2014-ben. Az MSZP-nél megvan még bizonyos szervezeti erő, Mesterházy Attila meglepő politikai tehetséggel akadályozta meg a teljes széthullást. Gyurcsány és DK-ja továbbra is megy a maga feje után. Az Együtt 2014 a lendületes őszi kezdés után egy újabb ellenzéki minipárt szerepébe látszik csúszni, tegnap például az MSZP és a DK társaságában ábrándozott elvtársias légkörben egy új(nál is újabb) alkotmány lehetőségéről. A civilek civilkednek, álcivilek álcivilkednek, kimaradni próbálva a politikai küzdőtérből – miközben a politika, a kormányzás kérdése mégis csak abban a küzdőtérben dől majd el. Az ellenzék paradoxonjait még mindig nem sikerült megoldani. Eközben – s talán éppen emiatt – a kormányra nehezedő, az ellenzéket segítő nemzetközi nyomás enyhült, bár nem a kiegyezés, inkább csak a fegyverszünet enyhülése ez.
Helybenjárás: mit számít azonban a kormány vagy az ellenzék állapota, amikor az ország helyzetéről van szó? 2012-ben sem jött el az elrugaszkodás, a kibontakozás éve, jött helyette a recesszió. Hiába az egykulcsos adó jobboldali vívmánya melletti kitartás, a 2013-as kisadózástól remélt kisvállalkozói tehercsökkenés; hiába a hiány bármilyen eszközzel történő lefaragása és az államadósság elleni helyes harc, ha mindez satufékkel párosult a gazdaságban. A beruházások siralmas szintje, a bankokból történő forráskivonás, az infláció beindulása gyenge évet hozott. Jövőre már a stagnálás is örömhír lenne, bár lehet, hogy a stagfláció remek konstellációja vár mindannyiunkra. És közben húznak el mellettünk a térségbeli, ortodox gazdaságpolitikát folytató riválisok, a Nyugat rapid hanyatlásának elmaradásáról nem is beszélve. It's the economy, stupid, ugye: 2014-ben mindenki a saját bőrén fogja érezni, négy év után mire jutott az unortodox gazdaságpolitika. Helybenjárásért kár volt négy évet a világrend elleni küzdelemre fordítani.
Zárom azzal, amivel két éve is: egyszer valakik azt mondták a jövőre nézvést, „van más választás: a polgári Magyarország.” Ennyi.