Aczél Endre felmentése a Híradó éléről

„Ha mai szemmel ránézünk az elnökség listájára, elsőre semmi furcsa nem tűnik fel: a névsor lényegében a Magyar Televízió éppen regnáló főszerkesztőit, illetve vezető rendezőjét tartalmazza. A hiány azonban árulkodó: nem szerepel a kinevezettek között a Híradó és A Hét főszerkesztője, Aczél Endre, valamint az akkoriban önálló kettes csatorna igazgatója, Baló György. Van viszont egy »kakukkfióka«, Pálfy G. István, aki bár televíziós volt hosszú ideig, akkor már öt éve nem az intézmény munkatársa, kinevezése pillanatában éppen a Népszava főszerkesztője. A szóvivői tájékoztatón Pozsgay a televízióban kialakult vezetői válsággal magyarázta az elnökség kinevezését. Valóban, a Magyar Televízió elnöke, Bereczky Gyula 1989. december 31-i hatállyal lemondott posztjáról, de hagyott maga mögött elnökhelyetteseket, Murai Györgyöt és Nemes Pétert. Az államminiszter azonban nem kockáztatott. A kormány – Pozsgay javaslatára – inkább megszüntette az elnöki és az elnökhelyettesi posztokat, és felmentette a két elnökhelyettest, így teremtve meg a lehetőséget az elnökség létrehozására. Az elkövetkező napok eseményei látványosan bizonyították, hogy nagyon is értő kezek nagyon megfontoltan állították össze az új testületet.

Az elnökség elnökeként Nemeskürty két feladatot kapott. Az egyik közismert, hiszen alig állt munkába az új testület, máris komoly visszhangot kiváltó döntést hozott. A hivatalos közleményt idézem: »1990. január 9., kedd – A Magyar Televízió Elnöksége Aczél Endrét felmentette a Híradó és A Hét főszerkesztői beosztásából, és Pálfy G. Istvánt, az MTV Elnökségének tagját bízta meg a főszerkesztői teendők ellátásával – jelentette be közleményében az intézmény elnöksége. Nemeskürty István, az MTV újonnan kinevezett kollektív vezető testületének, az elnökségnek az elnöke az MTI érdeklődésére nem indokolta bővebben a döntést. Hangsúlyozta azonban, hogy az elnökség egyhangú határozatot hozott erről, s – mint mondotta – ezért sem kívánja saját véleményét kifejteni e kollektív elhatározásról. S azért sem – tette hozzá –, mert Aczél Endre szakmai kvalitásait változatlanul sokra becsüli, személyével szemben semmiféle ellenérzést nem táplál. Ám az elnökség úgy ítélte meg, hogy a televízióban kialakult jelenlegi helyzetben a vezető-cserére feltétlenül szükség van. Aczél Endre felmentésével kapcsolatban nem kívánt nyilatkozni az MTI-nek.«

Ha alaposabban megvizsgáljuk a fenti hírt, több elgondolkodtató részletet találunk benne: 1. Nemeskürty – a nyilvánosságot képviselő MTI-nek – nem indokolta bővebben a döntést; 2. Az elnökség egyhangú határozatot hozott; 3. Nemeskürty Aczél szakmai kvalitásait változatlanul sokra becsüli; 4. Az elnökség ítélte meg úgy, hogy a kialakult helyzetben vezetőcserére van szükség. Ha jobban belegondolunk, az MTI híréből egészen kafkai helyzet bontakozik ki: van egy elnökség, amely a kialakult – bővebben nem részletezett – helyzet miatt elmozdítja az elnökség elnöke által szakmailag nagyra becsült főszerkesztőt. Ha, mint a »tanár úr« mondja, egyhangúlag döntött a testület, akkor Nemeskürty is megszavazta az általa szakmailag nagyra becsült kolléga elmozdítását. De miért kell elmozdítani egy szakmailag alkalmas főszerkesztőt? Persze a kérdés – nemcsak a múltból előre, hanem a mából visszanézve is – költői.

Nehéz szívvel írja le az ember, mert annyira kisstílű és nevetséges, de lényegében azért, mert – mint már fentebb részleteztem – 1989 novemberében az Aczél által főszerkesztett hírműsorok – akarva-akaratlanul, de mégis – vérig sértették Pozsgay Imrét, mert nem tudósítottak a politikus amerikai útjáról az általa elvárt módon és terjedelemben. Legalábbis ezért is. És kellett a hely a Pozsgayhoz, Csurkához lojális új főszerkesztőnek. Hiszen egy viszonylag jól körülhatárolható csoport már egy ideje a tájékoztatási hatalom, a Magyar Televízió hírműsorainak megszerzésére tör. Nem a véletlen műve, hogy Csurka a Vasárnapi Újságban erős hátszelet ad az elnökség döntésének, »Aczéllal kapcsolatban Kun Bélát és a zsebre vágott dohányt emlegetve« (erről bővebben később). Az sem a véletlen műve, hogy épp Pálfy G. váltja Aczélt. Hisz emlékszünk, alig egy évvel korábban, Csurka és Pálfy G. egymást követően szólalt fel a Filmszemlén…

Nincs olyan hírműsor, amely mindenki tetszésére szolgálna. A politikusok elvárásai és az újságírás szakmai szabályai sokszor homlokegyenest eltérőek. Az Aczél-féle Híradó nem volt hibátlan, a legkomolyabb kritikusai azonban ebben az időszakban éppen az SZDSZ és a Fidesz politikusai voltak. A nézők azonban szerették és hitelesnek tartották. Hogy személyesen Pozsgay áll az elnökség egyhangú döntése mögött, azt az MTI tudósításából tudjuk, maga Nemeskürty árulta el Aczélnak: »A magánbeszélgetésen közölte azt is a főszerkesztővel – s e mondat pontos idézését kérte az újságíróktól Aczél Endre –, hogy a háttérben az államminiszter áll. Pozsgay Imre azt az óhaját fejezte ki előttem (értsd: Nemeskürty István), hogy téged (Aczél Endre) váltsalak le, és nevezzem ki a Híradó főszerkesztőjének Pálfyt, aki Pozsgay teljes bizalmát élvezi.« (Nemeskürty utóbb, a Híradó stábértekezletén már tagadta ezt a momentumot.)

A független és szakmai alapon álló televíziózás ideája, ideálja és illúziója ekkor foszlik szét örökre. Hazugság, árulás, gyávaság, irigység, sértődöttség, haszonlesés, a politikát kiszolgáló megalkuvás színezi a képet, és jellemzi – tisztelet a kivételnek – a résztvevőket akkor is, ahogy ma is. Hiába állt fel Aczél felmentését követően tiltakozásképp a Híradó szinte teljes vezetése (Rangos Katalin, Elek János, Kaplár F. József és Sándor István), ha Bánó András hajlandó volt megcsinálni az aznap esti adást. Hiába derült ki, hogy Nemeskürty közlésével ellentétben valószínűleg nem volt testületi döntés, ha az elnökség tagjai soha nem tiltakoztak nyilvánosan a nevükben hozott lépés ellen, és egyedül Horváth Ádám vonta le az eseményekből a konzekvenciát, és alig pár nappal a testület létrejötte után lemondott a tagságáról. (Sőt Pálfy G. egy 2004-es interjúban azt mondta: »Vitray Tamás biztosított arról, hogy nem lesz semmiféle sztrájk, mert ha igen, akkor ő maga fog kiülni a képernyőre.« In: »…az rendszerváltoztató Híradó volt« Médiakutató, 2004. Tél.) A szakmai szolidaritás hiánya és az értékek feláldozása a politika oltárán jelentős életműveket nulláz le, és olyan szakmai pozíciót lehetetlenít el, tesz »vállalhatatlanná«, mint a Híradó főszerkesztői. Hiszen mégiscsak abszurd, hogy 1990 és 2010 között, húsz év alatt, több mint 15 egymást váltó vezetője legyen egy hírműsornak!

A mából visszatekintve nagyon ismerős, de akkor is elszomorító a televízióban történteket követő szerecsenmosdatás. A Felügyelő Bizottság titkára, Szilvásy György az MTI-nek adott közleményben (1990. január 11.) magyarázkodott, hogy Pozsgaynak (a főnökének!) nem lehet köze a médiumokat közvetlenül érintő semmilyen kérdéshez, hisz nincs erre törvényi felhatalmazása. Nagyon nem győzhette meg a nyilvánosságot, mert pár nappal később, január 16-án maga Pozsgay kénytelen közleményt eljuttatni a Távirati Irodához: »A Minisztertanács legutóbbi ülésén rám bízta a rádió és televízió kormányzati felügyeletével kapcsolatos feladatok egy részét. A magyar ellenzéki politikai élet egyes képviselői és különböző szervezetek bírálták ezt a döntést, mondván, hogy olyan személy nem lehet a nemzeti médiák felügyelője, aki a Szocialista Párt választási munkájának politikai irányítója. A bírálókat az az ellenőrizhető tény sem zavarta, hogy a felügyeletről szóló rendelet az államminiszterre egyetlen olyan feladatot sem bíz, amely politikai vagy személyi ügyekben számára hatáskört, döntési lehetőséget adna. Ennek ellenére olyan döntésekkel hozták összefüggésbe a nevemet, amelyekben hatásköröm szerint részt nem vehettem. Szomorúan veszem tudomásul, hogy a bontakozó magyar demokráciában megjelentek olyan politikai erők és szervezetek, amelyek a múlóban lévő régi hazugságok helyét nem az igazsággal, hanem új hazugságokkal kívánják betölteni. De ez is tény, kezdeni kell vele valamit. A hamis beállítás és rossz látszat ellen is küzdeni kell. Valóságos parlamentáris viszonyok között és tisztességes nyilvánosság mellett erre megvan az intézményes megoldás, a normális politikai kultúrában pedig a szükséges tolerancia. Mivel ez ma még hiányzik, így csak személyes döntést hozhattam. Úgy határoztam, kérem a kormányt, hogy a rádió és televízió felügyeletével összefüggő feladatok alól mentsen fel, bízza azt más kormánytagra. Még a látszatát is kerülni szeretném annak, hogy nevem bármiféle összeférhetetlen dologgal kapcsolatban legyen.«”