Anyám, a 30-as

„inkei vonatkozó posztján felbuzdulva végiggondoltam hirtelen. 1930-ban született técsőn, csehszlovákiában. 1939-ben magyar állampolgár lett. az apjának, a nagyapámnak be kellett vonulnia, szanitécként megjárta a don-kanyart. anyám elemit, majd polgárit végzett, utóbbit 1944-ben fejezte be, de tovább tanulni nem mehetett akkor. az apját, a nagyapámat 1944-ben elvitték az oroszok, nem halt meg szolyván, szamborban, novoszibirszkben sem. igaz, 40 kilósan jött haza, és 120-ra hízott egy hónap alatt, valami ezek szerint elég csúnyán tönkrement benne. de 1954-ig kihúzta valahogy, akkor halt meg a lágerben szerzett betegségeiben. immár a szovjetunióban. a földjét elvették, dolgozni nem bírt, anyám 18 éves korától a konzervgyárban nyomta, három műszakban, ő tartotta el a családot, szülőstül, húgostul. aztán 1958-ban férjhez ment, én majd csak 1966-ban születtem. jobb idők jöttek, lehetett lenni, házat felújítani, bővíteni. hruscsov és brezsnyev alatt jó volt. aztán jött a rendszerváltás, ukrajna és a hiperinfláció. a banki megtakarítások az utolsó fillérig elvesztek, a nyugdíj semmit sem ért. anyám megbetegedett, tönkrement a lába, a lépcsőn sem bírt lejönni. 2000-ben kabára költözött - apámmal együtt, jóban-rosszban, 54 éve -, budapesten megműtötték, jobban lett. megvan most is, csak azt sajnálja, hogy egyre rosszabb a szeme, és nem nagyon tud olvasni. maradnak a sorozatok a tévében. templomba apám jár helyette is.”