Ákos a profizmus oltárán - Ákos: 2084 kritika

„A neki adott idő alatt szépen kidomborodtak a 2084 erényei, és egyre jobban meg tudtam fogalmazni, hogy miért nem és nem bírom szeretni. Mert erénye tényleg van számos. A slágernek szánt számok kiugranak és tényleg fülbemászó, sőt, kivakarhatatlan dallamokat tartalmaznak; amik nem ilyenek, azok sem töltelékek, megvan a funkciójuk, hogy oké, ez nem húzódal, de itt lehet elelmélkedni, elandalodni, elszomorodni, korunkra reflektálni stb. Ezek a dallamok ráadásul úgy jellegzetesen ákososak, hogy egyben képesek a megidézett szintipop hagyomány toposzait is maguk képére formálni (bár nyilván ez a "maguk képe" részben a szintipop által formálódott, de mára el is szakadt tőle). Ákos az évtizedek alatt jól kiismerte hangjának korlátait és megtanulta kihasználni a lehetőségeit. (Egy-két lassú szám egy-két hangrezegtetésénél nekem rezeg a léc, de végülis oké - viszont megjegyezném, hogy a dvd-n hallható, elég pocsékul megszólaló Sziget-koncertfelvételre felkerült több zavaró hamisság: aztán a záró Adjon Isten... felteszi a koronát).

A zene jól szól tényleg, és bár nyilván nem azon a pályán versenyez, amelyen zenészek tömegei kutatják a legizgisebb új és régi-új szintihangzásokat, azért a vállalásához mérten van benne elég sok szellemes megoldás - többek között a kis elektronikus zizzenésekből-zörgésekből összerakott ritmusok: oké, aki követi az elektronikus zenét, már sok ilyet hallhatott, de akkor is jól estek egy Ákos-lemezen. És nem, egyáltalán nem bonanzás, sokkal csillogóbb-villogóbb, telítettebb (részben pont abban az értelemben szól jól, hogy teljesen kitölti a terét) és mondjuk így: tudatosabb - még ha nincs is telerakva idézőjelekkel és kacsingatásokkal, és amikor igen, akkor sem nyomja ez el magát a zenét. A szövegek pedig: Ákos képes arra, hogy olyan sorokat írjon, amiket tök jól lehet együtt énekelni-skandálni, frappánsak és közben a rajongóknak alkalmat adnak arra, hogy mindenféle mélységeket találjanak bennük. És pont ilyen a jó dalszöveg; nincs objektíve mérhető mélysége. Persze, a versnek sincs, de a dalszöveg jobban az énekes-hallgató közti viszonyra bízza magát: ha alkalmat ad arra, hogy találj benne mondanivalót, akkor már betöltötte a küldetését. Én nem annyira kerestem, de így is meg kell adni, hogy például a Keserves fényűzés jó (a giccsel talán kacérkodó, de abba át nem forduló) képekkel fogalmaz meg egy állapotot.”