A szólásszabadság álarcában

„Lakiteleken még hittünk abban, hogy a demokrácia és a nemzet felszabadulása a szovjeturalom alól lényegében minden bajunkra megoldást jelenthet, még akkor is, ha gazdasági csodára nem számíthatunk. Ezzel szemben számítottunk arra, hogy olyan erkölcsi megtisztulás megy végbe, amelyből – a politikai feltételek, intézmények átalakulásával együtt – »a haza fényre derül«. Hittük, hogy ezután a jövőnk elsősorban rajtunk múlik. Ez utóbbit azért nem lehet tévedésnek minősíteni, mert ez a negyed század azt is bizonyította, hogy az élet minősége nem elsősorban rendszereken és intézményeken, hanem embereken múlik. De a liberális demokrácia, amely úrrá lett a nyugati világon, és a rendszerváltással a több évtizedes diktatúrát nálunk is felváltotta, amellett, hogy döntően a középszernek kedvezett, szabad utat nyitott a szellemi környezetszennyezésnek is, mégpedig soha nem látott mértékben.

Mi annak idején a szólás- és sajtószabadság tisztító erejében bíztunk, ez volt az egyik legfontosabb tétel a programunkban. Hamar rájöttünk azonban – már a kilencvenes évek előtt –, hogy a sajtószabadság álarcában a tudat- és lélekrombolás műveletei kapnak szinte korlátlan lehetőséget. Ilyen tekintetben robbanásszerű gyorsasággal felzárkóztunk a nyugati, liberális demokráciákhoz, és ma már együtt »fejlődünk« azokkal.

Mert a legutóbbi jelenségek is azt mutatják, ha másban nem is, de a szellemi-erkölcsi környezetszennyezésben, a szólásszabadság megcsúfolásában határozott fejlődés mutatkozik. Annyi hazugsággal, olyan rágalomhadjárattal kevés ország szembesült, mint amivel nekünk kellett valahogy megküzdenünk azóta, hogy végre van egy kormány Magyarországon, amelynek nem az a legfőbb célja, hogy a balliberális internacionálé követelményeinek megfeleljen.”